Emlékezzünk boldog VI. Pál pápára, aki 1978-ban hunyt el.
Emlékezzünk Hirosimára, ahol 1945-ben ledobták az első
atombombát.
Dániel 7,9-10.13-14; 96. (97.) zsoltár; 2Péter 1,16-19;
Máté 17,1-9
A színeváltozásnak ez az ünnepét, amelyre a római naptár
szerint már a nagyböjt idején is emlékezünk, a keleti egyházzal egységben ezen
a napon ünnepeljük. Augusztus 6-án minden keresztény ember Jézus köré gyűlik,
aki a Tábor hegyén színében elváltozik. Egy ősi keleti hagyomány a „nyári
húsvét ünnepének” nevezi ezt az ünnepet és a szent liturgiában azt a gyönyörű himnuszt
éneklik, amelyben a nép ezt ismétli: „Láttuk a fényt!” Mindannyiunknak szüksége
van arra, hogy újra és újra felvigyenek a hegyre, hogy láthassuk az igazi
fényt, amely megvilágít minden embert, és újra halljuk azokat a szavakat,
amelyek Tábor hegyén hangzottak fel: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem
telik”. Péter apostol sürgető szükségét érzi annak, hogy levelében a hívek
figyelmébe ajánlja ezt az eseményt, amelyet ő maga átélt: „Mi hallottuk ezt az
égből jövő szózatot, amikor vele voltunk a szent hegyen. És súlyos prófétai
beszéd birtokában vagyunk, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét
helyen világító lámpásra, amíg a nap fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem
kél szívetekben.”
A mai liturgia kegyelem mindannyiunk számára, mert lehetővé
teszi, hogy részesei legyünk a színeváltozás misztériumának. Jézus maga hívott
össze minket, hogy „magával vigyen”, ahogyan azzal a három tanítvánnyal tette. És
velünk is megtörténik az, amiről Máté ír: „és színében elváltozott előttük.
Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár.” „Színében
elváltozott” – írja. Nem arról van szó, hogy az egyik alakból a másikba
változott. Nem változott a teste, nem lett egy másik személy. Az apostolok
felismerték az alakjában azt a Jézust, aki mindig is volt. Mégis, miközben
Jézus ugyanaz maradt, alakja „színében elváltozott”. Az evangélista azt írja,
ragyogott az arca, mint a nap. Vagyis a fény belőle jött, nem pedig
visszatükröződött róla. Ránk kívülről jön a fény. A színeváltozás fénye magának
Jézusnak az arcából jött. És ruhája is részese volt ennek, fény forrása volt.
Ott volt Jézus mellett az Ószövetség két legnagyobb
prófétája, Mózes és Illés, beszélgettek vele. Ekkor Péter megszólalt és azt
javasolta, állítsanak három sátrat. Boldog volt és mindenáron ott akart maradni
azon a hegyen, abban a társaságban. De félbeszakította egy hang, amelyet, mint
hallottuk, soha többé nem felejtett el. A hang hallatán a tanítványok arcra
borultak. Ez az egyetlen, az ember számára megengedett lehetőség arra, hogy megálljon
Istennel szemben, aki szól. Abban a pillanatban Péter rájött, hogy az a Jézus,
aki ott áll vele szemben, sokkal több annál, mint amit ő és az apostolok addig
a pillanatig megértettek belőle. Az a Jézus, akivel egy ideje együtt jártak,
együtt ettek, akit még csodáltak is ügyessége miatt – egészen odáig, hogy
Mózessel és Illéssel tették egy szintre –, az a Jézus jóval nagyobb volt annál,
mint gondolták. Igen, amit a szent liturgián a szemünkkel látunk, nem csak
egyszerű rituálé: Jézus maga jön el közénk. Beszél hozzánk, meghallgat minket
és a testét adja nekünk eledelül.
Az evangélista úgy folytatja, hogy Jézus azonnal odament
tanítványaihoz, megérintette őket és azt mondta: „Keljetek föl, és ne féljetek!”
A tanítványok, akiket még fogva tartott az ijedelem, félénken fölemelték a
tekintetüket és csak Jézust látták, senki mást. Most már tudták, hogy az
egyetlen dolog, amit tenniük kell nem más, mint hogy „hallgassák” ezt a
názáreti Jézust, Isten szeretett Fiát és kövessék őt. Igen, csak Jézus elég.
Imádság az Úr napján
