Szent
Péter és Szent Pál apostolok ünnepe, akik 70 körül haltak vértanúhalált
Rómában. A katalán Boldog Raimundus Lullus (1235–1316) emléknapja, aki Szent
Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, és előmozdította a
hívők közötti párbeszédet.
Mt
16,13–19. Péter kiválasztása
Ma ünnepeljük a két szent
apostolt, Pétert és Pált. Emlékezetük végigkíséri az egyház kétezer éves
történetét. A hagyomány szerint Péter és Pál ugyanazon a napon halt
mártírhalált, 67. vagy 68. június 29-én. Egyiküket keresztre feszítették a
Vatikán-dombon, másikukat pedig lefejezték a Via Ostiense mellett. Az egyház
oszlopainak is hívjuk őket, különösen a római egyházban, amely nemcsak
szentként tiszteli, hanem büszkén tekinti saját lelkisége alapjának is őket. A
keleti egyházzal pedig együtt énekelhetjük: „Dicsőség Péternek és Pálnak, az
egyház két nagy csillagának, akik a hit mennyboltján ragyognak.” Nemcsak Róma
egén ragyognak, hanem azoknak a híveknek a szívében is, akik megtartják
igehirdetésüket, és szívükben őrzik tanúságukat arról a hitről, amelyért
vérüket ontották. E két vértanú hitére épül a római egyház, és erre a hitre
támaszkodik a mi szegény, törékeny, gyenge hitünk is.
Péter és Pál egymástól nagyon
különböző emberek voltak, előbbi „egyszerű galileai halász”, utóbbi „mester és
tudós”, ahogy a mai liturgia prefációjában énekeljük. Különbözött egymástól
hitük története is. Pétert Jézus hívta el, amikor épp a hálóját javítgatta a
Galileai-tó partján. Mihelyt az a fiatal názáreti tanító gazdagabb életre
hívta, hogy embereket halásszon és ne halakat, „azonnal otthagyta hálóját és
követte őt”. Később a tizenkettő között találjuk. A heves természetű és
határozott ember típusát testesíti meg, de elég egy szolgálólány, hogy árulásra
késztesse. Az igazi Péter az a gyenge Péter, aki engedi, hogy megérintse Isten
Lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Te vagy Krisztus, az élő
Isten fia”, ahogy az evangéliumban hallhattuk. Az Úr pedig ebből a gyengeségből
alkotta meg a „sziklát”, hogy megerősítse a testvéreket.
Az ifjú Pállal viszont azok
oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik, sőt, az ő lábához tették le ruháikat.
Ádáz küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még arra is
engedélyt kért, hogy üldözhesse. A damaszkuszi úton azonban az Úr úgy
látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. A földre
sújtva, a porból az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat. Ez alkalommal
– mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét: az
ő szeméből nem könnyek törtek elő, hanem zárva maradt. Nem látott. Őt, aki
megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni. Az
örömhír, amelyet Ananiás hirdetett, megnyitotta a szívét és a szemét. Pál
először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette az igét, és sok közösséget
alapított. „Az Úr mellém állt – írja Timóteusnak – és erőt öntött belém, hogy
befejezzem az evangélium hirdetését, s tudomást szerezzen róla minden pogány.
Így megmenekültem az oroszlán torkából.” (2Tim 4,17–18)
Az egyház kezdettől fogva
tudatosan együtt emlékezett rájuk, hogy újra egységbe illessze
tanúságtételüket. Ők ketten alapították meg Krisztus egyetlen egyházát,
egymástól oly különböző gazdagságukkal, karizmájukkal. Az egyház hite és élete,
vagyis a mi hitünk valamiképpen magán viseli kettejük jellemvonásait. Hitünknek
egyszerre kell táplálkoznia mindkét nagy tanúságtevő szelleméből: Péter
alázatos, szilárd hitéből, és Pál nagylelkű, egyetemes szívéből. Péter és Pál
apostol ma leül közénk, és biztat, hogy ne zárkózzunk magunkba, ne csak saját –
még akár vallási – gondjainkkal törődjünk, hanem érezzük a sürgető szükségét testvéreink
hitbéli megerősítésének; menjünk az emberek közé, és hirdessük az evangéliumot
mindazoknak, akik még nem fogadták életükbe.
Az
apostolok imádsága
