Június 11., hétfő

Barnabás apostolra emlékezünk, aki első apostoli útján elkísérte Pált Antióchiába.

ApCsel 11,19–26. Az antióchiai egyház alapítása

Apostolok imádsága

19Azok pedig, akik az István miatt kitört üldözés elől szétszóródtak, elmentek Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, de nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak. 20Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirenei férfi, akik, mikor eljutottak Antióchiába, a görögökhöz is beszéltek, hirdetve az Úr Jézust. 21Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz.
22Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. 23Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, 24mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. 25Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. 26Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek.

Az egyház ma Barnabásra emlékezik. Ciprusi születésű volt, de Jeruzsálemben élt, ott hallott először az evangéliumról, és példaértékű tanítvány lett belőle: javait mind eladta és az eladásból származó bevételt letette az apostolok lába elé. Ők küldték azután Antióchiába Barnabást, a Római Birodalom harmadik fővárosába, ahol az evangéliumot nemcsak a zsidóknak hirdették, hanem a pogányoknak is. Ez volt az első közösség, amely nem csak zsidó származású tagokból állt. Az apostolok Barnabást választották a feladatra, hogy segítsen megszervezni ezt az új, ígéretes közösséget. Ebben a városban nevezték Jézus tanítványait először keresztényeknek (krisztusiaknak), valószínűleg ezért, mert a nagy számban csatlakozó pogányok miatt e közösség jelentősen különbözött a zsidó közösségtől. A birodalom egyik nagyvárosának bonyolult és rohanó életében új fény született meg, amely sokaknak reményt adott. Amikor Barnabás hallott Pál megtéréséről, elhívta Antióchiába, hogy tanúskodjon az emberek előtt Krisztussal való találkozásáról, amely egész életét megváltoztatta. Elvitte Jeruzsálembe is, hogy bemutassa az apostoloknak, és hogy kiálljon amellett, hogy a pogányoknak anélkül hirdessék az igét, hogy alávetnék őket a körülmetélésnek. Pállal együtt elindultak az első nagy apostoli útra, magukkal vitték Jánost, vagy másik nevén Márkot is, aki Barnabás unokaöccse volt, az Úr szenvedésének ifjú tanúja. A Szentléleknek engedelmeskedő keresztény közösség hagyta, hogy a Lélek megszokott határaikon túlra is elvigye őket, hogy egészen a föld végső határáig hirdessék az evangéliumot. Ezek a keresztények legyőzték a mindig visszatérő, minket is fenyegető kísértést, hogy magukba forduljanak, megmaradjanak saját köreiken belül, engedjenek annak a csábításnak, hogy mindent csak önmagukhoz mérjenek. Ehelyett magukévá tették Jézus buzdítását, hogy vigyék el az evangéliumot minden népnek, az emberiség legelhagyatottabb peremvidékeiig, folytatva ezzel magának Jézusnak a misszióját. Az evangélium hirdetésének feladata az egyházban nem emberi tervezés gyümölcse, és nem is terjeszkedési vágyból fakad. Az Úr Szentlelke az, aki – ahogyan Jézus megígérte az apostoloknak és mindenkinek, aki követi őt – ösztönzi minden idők tanítványait, hogy járják a világ és az emberi szív útjait, és hirdessék a szeretet evangéliumát. A keresztény közösségeknek ma is hallgatniuk kell a Lélekre, és akkor ma is tisztán meghallják a hangot, amely így szól: „Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik!” Az Úr e hívását mindenki magára vonatkoztathatja, hiszen a tanítvány természetétől fogva küldött, aki misszióban jár.

Az apostolok imádsága