Június 20., szerda

Mt 6,1–6.16–18. Atyád megjutalmaz

Imádság a szentekkel

1Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. 2Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat.
3Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, 4hogy adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.

5Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. 6Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.

16Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. 17Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. 18Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.

Jézus továbbra is az igazságról beszél. Az elmúlt napokban hallott szavakkal tisztázta, hogy az ősi törvényt új lélekkel, megújult szívvel kell megélni. Az Úrba vetett hit nem a közszemlére tett gesztusok, vagy külsődlegesen gyakorolt vallásosság, és nem is az emberek elismerése alapján mérhető. Az evangéliumnak e szakasza tudatosítani akarja bennünk, hogy minden cselekedetünk Isten színe előtt megy végbe: Ő vezeti és vigyázza életünket. Ez a szeretetteljes figyelem teszi Őt az egyetlen igaz és pártatlan bíróvá. Mindannyian tapasztaltuk már, milyen erős a kísértés, hogy embertársaink ítéletéhez igazítsuk életünket és tetteinket. Tesszük ezt azért, hogy tápláljuk büszkeségünket, s még nagyobbra hizlaljuk önbecsülésünket. Mindazonáltal az Úr nem azt várja tanítványaitól, hogy rejtsék el mindazt, ami jó az életükben. Sőt a korábbiakban éppen arra hívta őket, hogy „világítsanak”, ne rejtsék véka alá lámpásuk fényét. Itt azonban a belső hozzáállásról van szó: arról, hogy nagy erőfeszítéssel keressük mások helyeslését, az emberektől várjuk a dicséretet és a jutalmat. Jézus megmutatja nekünk, hogy az Atya az egyetlen, aki valóban teljes mélységében megérti imánkat, könyörületességünket és böjtünket. Amikor az emberek nem képesek megérteni bennünket, az Atya, akihez imádságunk szól, megérti, és tőle várhatjuk, tőle kell várnunk az egyetlen valódi jutalmat. Jézus ebben az evangéliumi részben három nagy jelentőségű vallási gyakorlatra hívja fel a figyelmet: az alamizsnálkodásra, az imádságra és a böjtre. De amit valójában hangsúlyozni szeretne, az a meghívás a bensőségességre, ami ott van mindhárom tevékenységben, amelyek alapvető jelentőségűek a hívők életében. Az alamizsnához a szív érintettsége is kell a szegények iránt. Meg kell őket érinteni, nevükön kell őket szólítani, érdeklődni felőlük, vagyis szeretni kell őket, mert maga Krisztus van jelen bennük. Ez az adakozás lelkisége. És ez az, amit Isten a rejtekben is lát, ami titokban marad. Az imádság sem a rítusok külsőségeiből áll, hanem abból, hogy helyet készítsünk a szívünkben Isten igéjének. Ez az elmélyülés, amit Isten észrevesz, és amiben öröme telik. Ugyanez vonatkozik a böjtre is, ami belső küzdelem, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy helyet készítsünk magunkban az Úr befogadására. Úgy fog történni, ahogy a Jelenések könyve írja: „Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Íme, a tanítványok jutalma: együtt lakni az Úrral.

Imádság a szentekkel