A
nyugati és a keleti egyház Keresztelő Szent János születését ünnepli, aki „a
legnagyobb azok közül, akiket asszony szült”, és aki előkészítette az Úr útját.
Jób
38,1.8–11; Zsolt 107; 2Kor 5,14–17; Mk 4,35–40
„Keljünk át a túlsó partra!”
– így szól Jézus parancsa a tanítványokhoz a mai vasárnap evangéliumának
elején, és az egész evangéliumi szakasz kifejezett tárgya az a kísértés, hogy
megálljunk és önmagunkba, azaz megszokott szűk látókörünkbe zárkózzunk.
Elindulni és átmenni a túlsó partra azonban csak akkor lehetséges, ha
engedelmeskedünk Jézus parancsának. Ezt teszik a tanítványok, amikor
engedelmeskedve Jézus szólításának, bárkába szállnak, hogy átkeljenek a túlsó
partra. Ám nem sokkal később kitör a vihar, amint az gyakori a
Genezáreti-tavon. A bárka a viharban hánykolódik, Jézus pedig alszik. Az
apostolok egyre jobban aggódnak, majd erőt vesz rajtuk a riadalom, míg Jézus
továbbra is békésen alszik. Mintha Jézusnak sem ők, sem az életük, sem a
családjaik nem számítanának. A rémület egyre nő, míg végül felébresztik Jézust,
és szemrehányást tesznek neki: „Nem törődöl vele, hogy elveszünk?”
Kétségbeesett kiáltás ez, de kihallhatjuk belőle a Mesterbe vetett bizalmat is.
Kicsit talán nyers, de van benne remény. Olykor a mi imádságunk is olyan, mint
kétségbeesett kiáltás, amivel az Urat szeretnénk felébreszteni. Hányunkat ér
utol a vihar és nem kapaszkodhatunk másba, csak egy segélykiáltásba, miközben
úgy tűnik, az Úr alszik? Ez a kiáltás sok hasonló emberi sorsot idéz, olykor
egész népekét, akiket halálra gyötörnek. Jézus alvása talán arra is utal, hogy
tökéletes az Atyába vetett bizalma, akiről tudja, hogy nem hagy el senkit.
Magunkkal vinni az Urat annyit jelent, hogy a belé vetett bizalommal és jóságos
hatalmának tudatában szállunk hajóra.
Kiáltásunkra felébred, feláll
a bárkában és parancsol a szélnek és a viharos tengernek. A szél azonnal elül,
s nagy nyugalom lesz. Isten legyőzi az ellenséges hatalmakat, melyek
akadályozni próbálják az átkelésben. Az jelenet különös megjegyzéssel zárul. A
tanítványokat nagy félelem fogta el, és azt kérdezték egymástól: „Ki ez hát?”.
Márk szövegében inkább félelemről van szó, mint ámulatról. Ez a félelem, amely
hasonló ahhoz, mint amit az imént a viharban éreztek, mégis sorsdöntőbb,
meghatározóbb, a lélek mélyéig hatol. Arról a szent félelemről van szó, amelyet
Isten jelenlétében érez az ember. Annak félelme ez, aki kicsinek és szegénynek
érzi magát az élet megváltójával szemben; annak félelme, akit, bár gyenge és
bűnös, mégis befogadott az, akit ő megbántott, és aki felülmúlja őt a
szeretetben; attól való félelem ez, hogy eltékozoljuk az egyetlen igazi
kincset, amelyet kaptunk: a szeretetet. Félelem, hogy nem tudjuk kihasználni
Isten közelségét mindennapi életünkben. Félelem, hogy elveszítjük az „álmot”
egy új világról, melyet Jézus már elkezdett bennünk és velünk. Pontosan ez a
szent félelem a jel, amelyből megértjük, hogy már a másik parton vagyunk.
Imádság
az Úr napján
