Június 21., csütörtök

Mt 6,7–15. A Miatyánk

Imádság az egyházért

7Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. 8Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk; mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt.
9Ezért ti így imádkozzatok:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, 
szenteltessék meg a te neved;
10jöjjön el a te országod; 
legyen meg a te akaratod, 
amint a mennyben, úgy a földön is.
11Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
12és bocsásd meg vétkeinket, 
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
13és ne vígy minket kísértésbe; 
de szabadíts meg a Gonosztól.
14Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is megbocsát a ti mennyei Atyátok. 15De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.

A Miatyánk a hegyi beszéd középpontja, szinte „az egész evangélium szintézisét” nyújtja számunkra (Tertullianus). Jézus arra inti a tanítványokat, hogy imádkozván ne szaporítsák a szót, mintha csak Istent meg akarnák győzni. „Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek” – biztosít bennünket Jézus. Az imádság lényege abban áll, hogy megbízunk Istenben; biztosan tudjuk, hogy nem hagy el bennünket, és megadja nekünk mindazt, amire szükségünk van. Jézus megtanítja nekünk ezt az egyedülálló imádságot, a Miatyánkot. Mintha az egész imádság az első szóban sűrűsödne össze: „Atya”, „Abba” (papa). Amikor Jézus kiejti ezt a szót, valódi vallási forradalmat hirdet. Elegendő csak arra gondolni, hogy a zsidó hagyomány megtiltja Isten szent nevének kimondását. Jézus azonban azzal, hogy Istent „abbának” szólítja, korábban elképzelhetetlennek tűnő távlatot nyit meg előttünk, az istengyermekség, az Isten családjában való részvétel dimenzióját. Isten ettől még egészen más marad, mint mi. Mégis olyan Atya ő, aki annyira szeret bennünket, hogy egyszülött fiát küldi el nekünk. Határtalan ez a szeretet. A mi elménkben meg sem születhetett volna, ha ő maga nem mutatja meg nekünk. De ezzel az imádsággal valóban részesévé tesz minket. Éppen ezért helyes azon iparkodni, hogy legyen meg az Ő akarata, és kérni, hogy mihamarabb jöjjön el az Ő országa, vagyis az idők vége, amikor végre feltárul Isten szentsége és szeretete uralkodik majd az emberek között, valamint az egész teremtett világban. Az imádság második része a mindennapi életre vonatkozik. Jézus arra biztat, hogy kérjük az Atyától a mindennapi kenyerünket, hogy ezáltal kézzelfoghatóvá váljon számunkra Isten szeretete. Így kerül egységbe a fizikai kenyér és Isten szavának kenyerével. Két kenyér, két asztal, mindkettő nélkülözhetetlen. Mindkettőt meg kell teríteni, sőt, megszaporítani kell, hogy mindenkinek jusson. Majd igen súlyos kérést ad ajkunkra: „bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek.” A valóságtól elrugaszkodott ötletnek tűnik, hogy az emberi megbocsátás legyen az isteni megbocsátás mintája („amint mi is”), a következő szakaszban azonban magyarázatot kapunk erre a felvetésre: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” Ez a nyelvezet felfoghatatlan egy olyan társadalom számára, amilyen a miénk, ahol a megbocsátás igazán ritka, és inkább a bosszú szelleme érvényesül. De talán éppen ezért van még inkább szükségünk arra, hogy megtanuljunk a Miatyánk szavaival imádkozni.

Imádság az egyházért