Szent Maximilián Kolbe áldozópap és vértanú
emléknapja. A szeretet mártírja volt, aki 1941-ben vállalta a halált az
auschwitzi koncentrációs táborban, hogy megmentse egy másik ember életét
Mt 18,1–5.10.12–14. Ki a legnagyobb?
1Abban az órában a tanítványok odajöttek Jézushoz és azt mondták: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?«
2Erre ő odahívott egy kisgyereket, közéjük állította 3és így szólt: »Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. 4Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. 5És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be.
10Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van.
12Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el és nem keresi-e meg az eltévedtet? 13Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett. 14Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül.
Jézus
Jeruzsálem felé indul, ahol a halál és a feltámadás várja. Az evangélista így
ír: „Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok”, és
megkérdezték: „Ki a legnagyobb a mennyek országában?”. Kérdésük elárulja,
milyen távol is vannak a Mestertől. Ugyanezt a jelenetet Márk evangéliuma
(9,33) is hasonlóképpen örökíti meg. Ez a helyzet ma is gyakran megismétlődik a
tanítványok körében: hányszor feledkezünk el az evangéliumról, mert csak saját
magunkért vagy elsőbbségünkért aggódunk! Jézus odahív egy gyermeket, „közéjük”
állítja, majd e szavakkal fordul hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ha nem
változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek
országába.” Ezekkel a szavakkal kezdődik Jézusnak a tanítványaihoz intézett
negyedik, hosszú beszéde, amely bámulatos elmélkedés a keresztény közösség életéről.
Már a felütés is meglepő: a tanítvány nem olyan, mint a felnőtt, az érett
ember, amint azt gondolnánk, hanem olyan, mint egy kisgyermek, egy segítségre
és támaszra szoruló gyermek. A tanítvány gyermek – életkori és kapcsolati
értelemben is –, és annak is kell maradnia. Szüksége van tehát segítségre,
védelemre, társra. Csak aki gyermekként viszonyul az Atyához, az lehet a hívők
közösségének atyja. Isten országában mindig gyermekek leszünk. Jézus óva int
attól, hogy lebecsüljük a tanítványokat, a kicsinyeket: az ő angyalaik mindig
Isten színe előtt lesznek, vagyis Isten védelmezi őket. Ezen a ponton
kapcsolódik ide az elveszett bárányról szóló különleges példabeszéd, amit Jézus
azért mond el, hogy szemléltesse vele Isten gyermekei iránt érzett szeretetét.
Isten a lehetetlent is megteszi azért, hogy egy se vesszen el kicsinyei közül.
Ennek a dimenziónak újra természetesnek kellene lennie keresztény
közösségeinkben: a legfontosabb feladatunk, hogy fivéreink és nővéreink
üdvösségén munkálkodjunk. A múltban úgy mondták, hogy a papok elsőszámú
feladata – azt mondanánk inkább, hogy az
egész keresztény közösségé – a „lélek üdvösségén” munkálkodni. Vissza kell
térni ehhez a feladathoz, mert hiszen maga Isten is ezt tartja a
legfontosabbnak.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
