1Kir 19,4–8; Zsolt 33(34); Ef 4,30–5,2; Jn
6,41–51
Jézus
a pusztában, Izrael népének az égből küldött mannáról szóló bibliai történetet
önmagára vonatkoztatja: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” E szavakra
zúgolódás támad a jelenlévők között. Emberi észjárás számára nehéz, ha ugyan
nem lehetetlen elgondolni, hogy a menny a föld által nyilatkozzék meg. Az
pedig, amit Jézusról mondunk, az ő látható testére, az egyházra is vonatkozik.
Hogyan lehet egy szegény keresztény közösség, amelynek nincs más a kezében,
mint a szentségek törékeny, apró jelei, és egy olyan kis könyv, mint a
Szentírás, az üdvösség eszköze? Mégis, ebben a titokban van elrejtve a
keresztény hit lényege: a végtelen a végest választja, hogy megjelenjék; a Szó,
amely a világot teremtette, emberi szavakat választ, hogy kinyilatkoztassa
önmagát; aki minden dolgok alkotója, valóságosan megjelenik egy kis kenyérben
és egy kis borban; az ég és a föld Ura jelen van ott, ahol ketten vagy hárman
összegyűlnek az ő nevében.
„Én
vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez
a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg.” Számunkra, a
kafarnaumiakkal ellentétben, talán éppen a megszokásból erednek a nehézségek.
Megszoktuk, hogy halljuk ezeket a szavakat, ami azzal a veszéllyel járhat, hogy
nem érezzük igazán kirobbanó erejüket. Jézus éppen olyan megváltó Izrael
számára, mint ahogy a manna megmentette a népet a pusztában.
„Én
vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A
kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” Aki Jézushoz csatlakozik (aki
az ő testét eszi), annak örök élete van. Az evangélium nem azt mondja: „lesz”,
hanem örök élete „van”, mostantól fogva, vagyis megkapja a véget nem érő élet
ajándékát (a negyedik evangéliumban az „örök élet” az „isteni élet”
szinonimája).
Valóban,
az egyház életét, mint minden egyes hívőét is, az „égből alászállott kenyér”
tartja meg. II. János Pál az eucharisztiáról szóló utolsó enciklikájában
kijelenti: „Az eucharisztia, Jézus megváltó jelenléte és lelki tápláléka a
hívők közösségében a legértékesebb dolog az egyház számára történelmi
zarándokútja során.” (9) Már Illés története előképe volt ennek a titoknak. A
prófétának menekülnie kell Izebel (Jezabel) királynő üldözése elől. A
bujdosásban kimerülve, fáradtan és szomorúan, halálra vágyva tér nyugovóra.
Miközben ereje, elsősorban lelki ereje fogytán, angyal száll le az égből,
felébreszti bénultságából, és azt mondja neki: „Kelj fel és egyél!”. Illés egy
cipót lát a fejénél, és megeszi. Majd újra lefekszik. Az angyalnak újra vissza
kell térnie hozzá, hogy még egyszer felébressze. Jelkép ez is: valóban
szükséges, hogy mindig újra felébresszen egy angyal, és az „élet kenyerével”
tápláljon. Egyszóval senki nem érezheti magát elégnek önmaga számára; mindig
mindenkinek szüksége van arra, hogy táplálják. A bibliai szerző így foglalja
össze: „Aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt ennek az ételnek az
erejéből, egészen az Isten hegyéig, a Hórebig.” (1Kir 19,8) A próféta újra
megtette Izrael népének zarándokútját a pusztában egészen a Hóreb hegyéig, ahol
Mózes Istennel találkozott. Ez minden keresztény közösség, minden hívő
zarándokútjának jelképe. Az Úr Jézus, az égből alászállott élő kenyér,
táplálékunkká lesz, hogy erősítsen minket földi utunkon, amelyen az Istennel
való találkozás hegye felé haladunk.
Imádság az Úr napján
