Józs 24,1–2. 15–18; Zsolt 33(34); Ef 5;
21–32; Jn 6,60–69
Ennek
a vasárnapnak az evangéliuma lezárja Jézusnak a kafarnaumi zsinagógában a
kenyérről tartott elmélkedését. Sokan hallgatták, a tanítványokon kívül mások
is. „Kemény beszéd ez. Ki hallgathatja?” – hangzott a tömeg és a tanítványok
reakciója.
Jézus
beszéde kétségtelenül választás elé állította a hallgatókat: melyik oldalon
állnak, Jézussal vannak, vagy sem. Jézus küldetése számára is meghatározó
pillanat volt ez. Vagyis a kafarnaumi zsinagógában új módon, de ugyanolyan
radikálisan ismétlődött meg, ami Izrael népével történt, amikor Szi-chembe
értek, az ígéret földjének szívében a pátriárkák emlékéhez kötődő nemzeti
szentély helyére. Józsue összegyűjtött minden törzset és megkérdezte:
„Válasszatok ma, kit akartok szolgálni?”, a pogány bálványokat, vagy az
egyiptomi szolgaságból kiszabadító Istent. És a nép válaszolt: „Távol legyen
tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat és más isteneknek szolgáljunk! Mi is az Úrnak
akarunk szolgálni, ő a mi Istenünk.” Sorsdöntő válasz volt ez Izrael részéről,
miközben az Istentől nekik adott földet készültek elfoglalni. És azon a napon
jól választottak.
Nem
így történt Jézus tanítványaival a kafarnaumi zsinagógában. „Ettől kezdve
tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele” – jegyzi meg
keserűen az evangélista. Jézus tehát a Tizenkettő felé fordul (ez az első
alkalom, hogy ezt a kifejezést használja a negyedik evangélium), és megkérdezte
tőlük: „Ti is el akartok menni?” Ez Jézus életének egyik legsúlyosabb
pillanata. Az elvégzett, kimerítő munka ellenére, amellyel maga köré gyűjtötte
az új nép első magját, most mégis egyedül maradhat. Mindannyiuk nevében Péter
vette át a szót, és ezt mondta: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó
tanítás.” Nem azt kérdezte, „hová”, hanem, hogy „kihez” mennénk. Péter szavai
kiemelik azt a Jézussal való bensőséges viszonyt, amely meghatározza a
tanítvány hitét, sőt egész életét. Számukra Jézus senkihez sem hasonlítható
viszonyítási pont volt. Minden más mester felett állt. Csak az ő szavai voltak
örökéletűek. A jelenlévők, és azok nevében is, akik utána jönnek majd, Péter
azt válaszolta Jézusnak, hogy ő a megváltójuk. Nem értettek meg mindent, de
megérezték a Jézussal való kapcsolat egyedülálló és felettébb becses voltát.
Soha senki nem beszélt úgy, mint ő, senki nem szerette őket úgy, mint ő, senki
nem érintette meg ilyen mélyen a szívüket, senki nem adott nekik olyan
feladatot és energiát, amilyet Jézus adott. Hogyan is hagyhatták volna el őt?
Azokkal a tanítványokkal ellentétben, akik „nem jártak vele többé”, Péter és a
többi tizenegy tovább követte, hallgatta őt, és jót akartak tenni vele,
amennyire tőlük tellett. Fukarságuk nem választotta el őket Mesterüktől. Az
üdvösséget a Tizenkettő, és a mindenkori tanítványok sem amiatt nyerték el,
mert hibátlanok és bűntelenek voltak, hanem mert követték Jézust. Péter szavai
mindmáig megőrizték erejüket. Ugyan kihez mehetnénk mi is, hogy megtaláljuk az
életet adó tanítást?
Imádság az Úr napján
