Kiv 16,2–4.12–15; Zsolt 78(77); Ef
4,17.20–24; Jn 6,24–35.
„Mester, hogy kerültél ide?” Jézus jól tudta,
hogy érdekből keresték, de nem botránkozott meg ezen; azért jött, hogy elhozza
nekik az üdvösséget, nem azért, hogy kedvüket keresse. Sőt, éppen ez az érzelmi
vakságuk kínál alkalmat egy fontos gondolat kifejtésére: „ne romlandó eledelért
fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre”.
Van az életnek egy
magasabb rendje, a létezésnek egy olyan dimenziója, amely túlmutat az ahhoz kötődő
aggodalmainkon, hogy mit együnk, mibe öltözzünk, hogyan építsünk karriert,
hogyan éljünk nyugalomban. Mindezek természetesen szükségesek, mégsem elégítik
ki éhségünket, sőt egyfajta nyugtalanságot hagynak maguk után, amely arra
indít, hogy újabb szükségleteket és kielégülési módokat találjunk, szünet
nélküli körforgásban. Van azonban egy olyan táplálék, amely nem romlandó,
mondja Jézus, és amelyért mindent meg kell tennünk. A tömeg azonban nem jól
érti e szavakat, és azt gondolják, további előírások megtartását várja el
tőlük, hogy részesülhessenek annak a csodának a folytatásában: „Mit tegyünk,
hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?” Valójában azonban Jézus egyetlen
dolgot kér tőlük: azt, hogy higgyenek benne. Az evangélium egy másik részében
kijelenti: „Az tetszik Istennek (…), ha hisztek abban, akit küldött.” Nem
valamiféle törvényről vagy további előírásról van szó, hanem arról, hogy
hagyjuk, hogy Jézus és evangéliuma személyesen, érzelmeink mélyén megérintsen
minket. Mindez nem spontán vagy magától értetődő dolog. Bizonyos szempontból a
hit valóságos „munka”. Kétség kívül Isten ajándéka, ugyanakkor azonban a mi
kezünkre van bízva, és mint minden munka, eltökéltséget, kitartást, odaadást,
fáradságot, döntéseket és teljes ráhagyatkozást kíván.
Az emberek mintha
megsejtettek volna valamit, azt kérik: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel
végbe! Akkor majd hiszünk neked.” Nem volt nekik elég az előző napi csoda.
Érthető is: az elég volt a test szükségleteinek kielégítésére, de amikor
életünk elköteleződéséről van szó, ennél komolyabb biztosítékokat várunk. Másik
kenyérre van szükség. Jézus elmagyarázza hallgatóinak, hogy az az igazi kenyér,
amely a mennyből száll alá, sőt „aki alászáll a mennyből és életet ad a
világnak”. A tömeg csak félig érti meg szavait, és így felel: „Adj nekünk
mindig ebből a kenyérből!”. Spontán, és első hallásra talán szép kérés ez;
bárcsak mindannyiunk kérése lenne! A szívből kell azonban fakadnia, nem a
gyomrunkból. Jézus pedig – mint a döntő pillanatokban mindig – egyértelmű választ
ad: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik.” Itt értjük
meg teljesen, mit jelentett a manna a pusztában, és mit jelent maga az a
kenyér, amelyet az ötezer embernek megsokasított. Van egy kenyér – és maga
Jézus az –, aki mindenki rendelkezésére áll; Istentől jön, de nincsen távol
tőlünk, mindannyian ingyen megkaphatjuk. Nekünk, a gazdag nyugati világ
gyermekeinek nincsen alkalmunk Mózes ellen „zúgolódni”, ahogy a zsidók tették a
pusztában, de még csak annak az ötezer embernek a helyzetében sem vagyunk, akik
kenyér nélkül maradtak a pusztában, annyira belefeledkeztek Jézus hallgatásába.
Talán „zúgolódnunk” kellene, de önmagunk ellen, késlekedésünk és lassúságunk
miatt, hiszen bár tele a hasunk, „az élet kenyere” pedig karnyújtásnyira van
tőlünk, mégsem tudjuk befogadni és ízlelni. Járuljunk az élet kenyeréhez, s
akkor – ahogy Pál apostol mondja – megújulunk gondolkodásunk szellemében, és az
új embert öltjük magunkra.
Imádság
az Úr napján
