Péld 9,1–6; Zsolt 33(34); Ef 5,15–20; Jn
6,51–58
„Én vagyok
a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér,
amelyet adok, a testem a világ életéért.” A hallgatók emlékezetében élénken él
az a számos kép, amelyekkel az Írások az Istennel való közösséget a lakomaként
ábrázolták. A Példabeszédek könyvében van szó például arról a lakomáról,
amelyet a Bölcsesség rendezett, és amelyre mindenkit meghív: „Gyertek, egyetek
a kenyeremből, igyatok a borból, amelyet kevertem! Éltek, csak hagyjatok fel a
dőreséggel és járjatok az értelem útjain!” (Péld 9,4). Jézus a lakoma
motívumával összefoglalja és teljessé teszi a Szentírást, s kijelenti, hogy ő
maga, az ő teste a lakoma. „Hogy adhatja ez a testét eledelül?” Teljesen
érthető módon arról vitatkoznak, mit akarhat mondani e szavakkal.
Ám
Jézus, ismerve gondolataikat, még így fogalmaz: „Bizony, bizony, mondom nektek,
ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nem lesz élet
bennetek.” Jézus nyelvezete nagyon konkrét, már-már botrányosan nyers. „A test
és a vér” a teljes embert jelenti, a személyt, életét, történetét. Jézus saját
magát ajánlja fel hallgatóinak; a kifejezés legkézzelfoghatóbb értelmében
mondhatjuk, hogy eledelül ajánlja magát mindenki számára. Jézus valóban semmit
sem akar megőrizni a maga számára, és életét teljes egészében az embereknek
adja. Az eucharisztia, ez az Úr által egyházára hagyott, csodálatra méltó
ajándék valósítja meg a mi legtitokzatosabb és legvalóságosabb közösségünket
vele. Pál felindultan kérdezi a korintusi keresztényektől: „Az áldás kelyhe, amelyet
megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet
megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés?” (1Kor 10,16). Mindez
kérdéseket vet fel az eucharisztiához való viszonyunkat illetően is. Hány
alkalommal engedjük át magunkat a fáradt megszokásnak, amely megfosztja az
eucharisztiához közeledőt az Úrvacsora édességének, a szeretet gyengéd és
magasztos titkának ízlelésétől! A szeretet mély titka ez: mindenkinek el kell
gondolkodnia azon, hogy mindig és mindenki eleve méltatlan rá. Olyan igazság
ez, melyet túl gyakran elfelejtünk. Az Úr az, aki találkozni akar velünk; ő az,
aki közelít felénk, olyan közel férkőzik, hogy enni- és innivaló lesz
számunkra. A helyes hozzáállás, amellyel az eucharisztia felé közeledünk, a
kezét kinyújtó koldusé kell, hogy legyen, aki szeretetért, gyógyulásért,
vigasztalásért, gyámolításért esedezik.
Egy
régi történet szerint egy asszony egy sivatagi atyánál meggyónta, hogy szörnyű
kísértések gyötrik, és bizony gyakran magukkal rántják. A szent szerzetes
megkérdezte tőle, mióta nem áldozott. Az asszony azt válaszolta, hogy már több
hónapja nem járult a szent eucharisztiához. A szerzetes többé-kevésbé ezekkel a
szavakkal válaszolt neki: „Próbálj meg ugyanennyi ideig nem enni semmit, aztán
gyere, és mondd el, hogy érzed magad.” Az asszony megértette a szerzetes
szavait, és elkezdett rendszeresen szentáldozáshoz járulni. Az eucharisztia
nélkülözhetetlen táplálék a hívő számára, sőt, maga az élet, amint Jézus
beszéde végén kijelenti: „Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is
élni fog általam, aki engem eszik.” Úgy tűnik, az Úr nem kér mást, mint hogy
válaszoljunk meghívására, és ízleljük meg ennek a kenyérnek az édességét és
erejét, amelyet ő ingyen és bőségesen ad nekünk.
Imádság az Úr napján
