Hab 1,2–3; 2,2–4; Zsolt 95; 2Tim 1,6–8.13–14; Lk 17,5–10
„Meddig kell még Uram, segítségért folyamodnom
anélkül, hogy meghallgatnál? Hozzád kiáltanom: »Erőszak!«, anélkül, hogy megszabadítanál?
Miért feded fel előttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot? Csupa
fosztogatást, csupa rablást látok magam előtt; a vádaskodás és civakodás egyre
fokozódik.” Ezek a Habakuk próféta és Isten között folytatott párbeszéd
kezdősorai. A próféta szeme elé táruló kép tele van boldogtalansággal,
fájdalommal, erőszakkal, háborúkkal és viszálykodással. Úgy tűnik, mintha Isten
semmit sem venne észre mindebből, mintha tehetetlen vagy figyelmetlen volna. De
hiszen mégiscsak az ő népéről van szó, amely keserves szolgaságban él! A
próféta fölteszi a kérdést, meddig fog még ez tartani.
A Lukács evangéliumából olvasott rész az
apostoloknak Jézushoz szóló kérésével indul: „Növeld bennünk a hitet!”
Valószínűleg ma mindannyiunknak így kellene imádkoznunk. Akkor mi is
meghallanánk Jézus válaszát: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag,
s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül, és verj gyökeret a
tengerben! – megteszi nektek”. Jézus mintha azt mondaná, hogy az embernek nem
kell hogy nagy hite legyen. Már kis hit is elég, de annak hitnek kell lennie,
vagyis Istenbe vetett bizalomnak. Benne kell bíznunk, nem pedig valami másban
(karrierben, pénzben, pártban, klánban vagy önmagunkban). Az ilyen hitből elég
mustármagnyi is. Olyan erős, hogy hegyeket képes megmozgatni. Az evangéliumi
szakasz utolsó mondata megmutatja, milyen a hiteles hívő. „Így ti is, amikor
megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Mihaszna szolgák vagyunk,
hisz csak kötelességünket teljesítettük!” A tanítványnak az a feladata, hogy
megtegye a kötelességét, és végül azt mondja: „Mihaszna szolgák vagyunk”.
Számunkra, akik megszoktuk, hogy jogot formáljunk a dicséretre és az
elismerésre, furcsának tűnhetnek ezek a szavak. Pedig ezek alapján egy új jövő
épülhet fel.
Imádság az Úr napján
