Október 29., kedd


Róm 8,18–25 – Akiket dicsőségre szántak


18Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk.
19Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. 20Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel,21hogy a teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.22Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. 23De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. 24Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Ha látjuk azt, amit remélünk, az nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát? 25Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor várjuk is türelemmel.

Pál az apostol a teremtéstörténetből merítve emlékeztet minket, hogy az univerzum alá van vetve a mulandóságnak, vagyis a bűn korlátozó hatalmának. „A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” Ez azt jelenti, hogy a megváltásra, a szabadulásra való várakozás ott van minden ember lelkének mélyén, ahogyan a teremtett világ zsigereiben is. Az apostol szoros kapcsolatot feltételez az Isten eljövetelére várakozó ember és a többi teremtmény között. A teremtett világ várakozását a gyermeket váró asszony várakozásához hasonlítja. Hosszú várakozásról van szó, mely a bukás pillanatában vette kezdetét. A hívő emberek együtt „sóhajtoznak” a teremtett világgal. Ők ugyanis bensőjükben hordozzák „a Lélek zsengéjét” és sürgetik a teremtett világ új életre kelését is. Az apostoli levélnek ez a szakasza eszünkbe juttatja a környezet, az éghajlat és a föld könyörtelen pusztítását, mely napjainkban fölgyorsulni látszik. Minél előbb magunkévá kell tennünk a megváltás utáni sóvárgást, melyet a maga módján a teremtett világ is érez, és abban a reményben kell élnünk, ami a keresztényeknek a jövőről való szeretetteljes gondoskodásban nyilvánul meg. Igen, a világ és a teremtmények reménykednek a jövőben, mégis túl gyakran élnek úgy, hogy tekintetüket a múlt felé fordítják, és félnek arra tekinteni, amit nem látnak a saját szemükkel. Az apostol arra buzdít bennünket, hogy állhatatosan imádkozva várjuk a jövőt, amit hitünk szerint Isten szeretete tölt majd be.

Imádság az Úr anyjával, Máriával