A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé
apostol ünnepe
Lk 6,12–16 – A tizenkettő kiválasztása
12Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. 13Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: 14Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, 15Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, 16Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett.
Az Egyház ma Simon és Júdás apostolokra
emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt
annak a buzgó Róma-ellenes csoportnak, amely az erőszaktól sem riadt vissza. A
hagyomány szerint Szamariában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és
Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent) az az
apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak
nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az
apostolok névsorában. A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője annak a névtelen
levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit
sem tudunk. Ettől azonban nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem
a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Sajnos a
közösségen belül is gyakran előfordul, ami az apostolokkal is megesett, hogy
arról vitatkoznak, ki közöttük a legelső. Az Egyházban egyetlen dolog élvez
valódi elsőbbséget, erre kell rátalálnunk, ez pedig a szeretet és az ebből
következő nagylelkű és ingyenes szolgálat. Jézus néven szólította őket is,
mintha azt akarná hangsúlyozni, hogy az ő szeretete ruházza föl méltósággal az
apostolokat. Jézus irántunk való szeretetében gyökerezik az a testvéri
szeretet, aminek uralkodnia kell a tanítványok között, és ami miatt mások is
hinni fognak az Úrban. A név a bibliai gondolkodásban nemcsak hasznos eszköz
arra, hogy meg lehessen bennünket szólítani, sokkal több annál: árulkodik az
illető történetéről, szívéről, életéről. Ha az Úr elhív valakit, annak
megváltozik a neve is, vagyis az új hivatással együtt átalakul a szíve. Így
például Simonból Péter lesz, vagyis kőszikla, alap. Amikor nevet kapunk, az
mindenekelőtt jelképezi, hogy Isten szeret, és nevünkön szólít bennünket. Azt
is jelzi, hogy új feladatot kapunk Istentől. Ha valakit név szerint ismernek,
az egyike a legdrágább kincseknek az életben. A legegyszerűbb emberi életben
is. Az Úr még többre tartja ezt: ha név szerint ismernek és néven szólítanak
bennünket, az olyan szeretet jele, mely magán viseli Isten pecsétjét. Ebben a
távlatban még világosabban kirajzolódik annak a családiasságnak a mértéke,
amelynek a tanítványok életét kellene jellemeznie, s amelynek mindenkire ki
kellene terjednie, kezdve a szegényekkel. Nagyon fölkavaró érzés nevükön
szólítani a szegényeket. Nem könnyű ezt megvalósítani. Ám van egy kapocs a
tanítványok és a szegények neve között: az ajándék, hogy Isten szeretett gyermekei
lehetünk mindannyian, név szerint.
Imádság az apostolokkal
