Iz 22,19–23; Zsolt 137; Róm 11,33–36; Mt 16,13–20
Galileai
igehirdetése után Jézus gyakorlatilag egyedül marad. Megpróbálta a tömegből,
amely követte őt, Isten „új népét” létrehozni, de tudomásul kellett vennie első
kudarcát: mindenki elhagyta. Egyedül van, mindössze néhány tanítványának
kicsiny csoportjával. Hűségesnek tűnnek, igaz: de vajon kitartanak-e mindvégig?
Elfogadnak-e majd egy megfeszített Messiást? Legyőzik-e a félelmet és az
ellenállást, hogy közölni tudják a szeretet evangéliumát, anélkül hogy meggyengítenék
üzenetét? Ez és sok más hasonló kérdés kavarog Jézus gondolataiban. Magával
viszi tanítványait egy távoli helyre, Fülöp Cezáreájába, és megkérdezi tőlük,
hogy mit gondolnak róla az emberek. Az emberek körében ugyanis nagy volt a
várakozás a Messiás érkezésére, de épp ilyen nagy volt a bizonytalanság is
alakját és fellépését illetően.
A tanítványok
válaszai az általános bizonytalanságot türközik: némelyek a feltámadt
Keresztelőt látják benne, mások Illést, megint mások Jeremiáshoz vagy más prófétákhoz
hasonlítják. Így vagy úgy, mindenki nagy prófétának tartja. Persze nem
olyannak, mint akiből maga Isten szól és aki által cselekszik. Valójában Jézus
szándéka arra irányult, hogy megismerje róla való gondolataikat. Ezért
megkérdi: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” Péter mindnyájuk nevében (ezért
nevezi őt korifeusnak a keleti egyház), hitvallással válaszol: „Te vagy
Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus pedig így válaszol neki: „Boldog vagy,
Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az
én mennyei Atyám.” Péter megkapta Isten kinyilatkoztatását. Ő is azok közé a
kicsinyek közé tartozik, akiknek kinyilvánították a teremtés kezdete óta
elrejtett titkot (Mt 11,25–26). Ő, amint Pál írja, megízlelhette, „mekkora a
mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!” (Róm 11,33) Majd
Jézus új nevet ad neki: „Péter (Kéfás) vagy”, azaz szikla (görögül Petrosz). Új
nevet kapni annyi, mint új hivatást nyerni, új történetet kezdeni. A Kéfás név
az építésre utal. Persze a kőszikla maga Jézus. Ő a szegletkő, melyre fölépül a
ház. Péter a tanítványok közül az első, minden hívő példaképe minden helyen és
időben. Maga mondja el nekünk: „Őhozzá járultatok, az élő kőhöz… és magatok is
mint élő kövek épüljetek lelki házzá.” (1Pt 2,4–5) Minden hívő részese Péter
nevének, történetének, hivatásának, hogy felépüljön a lelki építmény, amely a
hívők közössége. Abban a munkában, ami által fölépül Krisztus temploma, az Egyház,
mindenki megkapja „a kulcsok hatalmát”, vagyis az oldás és kötés hatalmát,
ki-ki a neki juttatott karizmának megfelelően. Minden tanítványnak el kell
oldoznia azokat a kötelékeket, melyek személyes vagy csoportos, törzsi, etnikai
vagy nemzeti önzésének béklyóiba verik. Ezek a kötelékek tesznek rabszolgává és
erőszakossá, ezeket kell sürgősen kioldozni. Össze kell fűzni ugyanakkor a
barátság, a szolidaritás, a kölcsönös szolgálat kötelékeit. Ezek a kötelékek
sürgősen rögzítendők. Jézus azt mondja, ezeket a földön megkötött kötelékeket a
mennyben is megerősítik: a gonosz nem tudja kikezdeni őket, és szilárdak
maradnak a halálon túl is. Nagy vigasz tudni azt, hogy amit megkötünk a földön,
meg lesz kötve a mennyben is – vagyis örökre. Ami számít, az a szeretet; ez
marad meg. Erre a sziklára, egy
ilyen minőségű szeretetnek a sziklájára építi föl Jézus Egyházát és az új
világot.
Imádság az Úr napján
