1Kir 19,9.11–13; Zsolt 84 (83); Róm 9,1–5; Mt
14,22–33
A kenyér- és
halszaporítás után Jézus azt mondja tanítványainak, hogy szálljanak be a
bárkába és menjenek át a túlsó partra, míg ő tovább beszél a tömeghez. Majd fölmegy
egy hegyre egyedül, imádkozni. Az evangélista ezzel a jelenettel Jézus
imádságának központi jelentőségét jelzi, ami őt az Atyához fűzi. Innen indul ki
Jézus egész megváltó működése. Egészen más az a kép, mely ez után következik: a
tanítványok a tó közepén, ők is egyedül, Jézus és a tömeg nélkül. Amikor az
ember egyedül van, az Úr segítsége híján, akkor az élet viharai elsodorják és
elsüllyesztik. A tanítványok egész éjszaka végig attól félnek, hogy az
ellenszél által felkorbácsolt hullámok elnyelik őket. Végre elérkezik a hajnal
– írja Máté. Ekkor pedig Jézus közeledik a hullámokkal küszködő bárka felé. A
vízen jár. Ő a teremtett világnak is Ura. A tanítványok, akiket elvakított a
félelem, látják őt, de nem ismerik fel. Sőt, félnek tőle: „Kísértet!” –
kiabálják. A félelem, a magány leánya mindig elvakítja az embert. Még nem
értették meg, kicsoda Jézus. Ám Jézus szól, és megnyugtatja őket: „Bátorság, ne
féljetek!” Ezt a hangot már sokszor hallották.
Péter mindnyájuk
nevében bizonyítékot kér: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek
hozzád a vízen!” A jel, amit kér, nem kevesebb, mint annak bizonyítéka, hogy
Jézus Isten mindenek fölötti uralmával rendelkezik, amint a zsoltáros
megénekelte: „Utad átvitt a mély tengeren, ösvényeid átszelték a nagy vizeket,
s lábadnak nyoma nem volt látható” (Zsolt 77,20). Jézus pedig így szól
Péterhez: „Gyere!” Péter engedelmeskedik Jézusnak, és elindul a hullámok
tetején. A kétely és a félelem azonban túlságosan mély gyökeret vertek Péter
szívében. Fölülkerekednek rajta, és őt kis híján elnyelik a hullámok. Ekkor a
valóban kétségbeesett Péter így kiált: „Uram, ments meg!” Három egyszerű szó,
amiket talán artikulálatlanul üvölt, mégis tele vannak reménnyel. Jézus pedig
„kinyújtotta a kezét és megfogta. »Te kishitű – vonta kérdőre –, miért
kételkedtél?«” (31)
Mindnyájan közel
érezhetjük magunkat Péterhez. Magunkra ismerhetünk kételyeiben, bizonytalanságaiban,
félelmeiben. De az Úrhoz szóló könyörgésében is. Péter kiáltásában ott
visszhangzik a hívő teljes ráhagyatkozása Isten irgalmára. A hit bizonyossága
soha nem az ember részéről áll fönn. Mind gyöngék vagyunk, törékenyek,
kételkedők és árulók is. A hit bizonyossága Istennél van: ő nem hagy el
bennünket nyomorúságunkban, nem engedi, hogy elsodorjon és elnyeljen bennünket
a gonoszság tengerének féktelen áradata. Ám a lényeg az, hogy Pétert követve mi
is kiáltsuk: „Uram, ments meg!” Ebben az egyszerű imádságban van elrejtve
hitünk egyszerű és mély titka: Jézus az egyetlen, aki megmenthet.
Imádság az Úr napján
