Augusztus 21., péntek

Ez 37,1–14 – A kiszáradt csontok

1Akkor az Úr rám helyezte kezét, az Úr lelkében kivezetett és letett a mező közepén, ami telve volt csontokkal. 2Körülvitt engem azok mellett mindenfelé; igen nagy volt a számuk a mező színén, és teljesen ki voltak száradva. 3Azt mondta nekem: »Emberfia, vajon életre kelnek még ezek a csontok?« Azt feleltem: »Uram Istenem! Te tudod!« 4Erre így szólt hozzám: »Prófétálj ezekről a csontokról, és mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr igéjét! 5Így szól az Úr Isten a csontokhoz: Íme, én lelket bocsátok belétek, hogy életre keljetek! 6Izmokat adok rátok, húst növesztek rajtatok, bőrrel vonlak be, és lelket adok nektek, hogy éljetek; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.« 7Erre én prófétáltam, amint megparancsolta nekem. Miközben prófétáltam, zaj támadt és íme, zúgás hallatszott, és egyik csont a másikhoz közeledett, mindegyik a saját ízületéhez. 8És láttam, hogy íme, izom és hús nőtt rajtuk, és bőr feszült rájuk, de lelkük nem volt. 9Akkor azt mondta nekem: »Prófétálj a léleknek; prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az Úr Isten: A négy szél tájékáról jöjj elő, lélek, és fújj ezekre a megöltekre, hogy új életre keljenek!« 10Prófétáltam, amint megparancsolta nekem; erre beléjük szállt a lélek, és életre keltek; a lábukra álltak, mint valami igen nagy sereg.
11Akkor azt mondta nekem: »Emberfia, ezek a csontok Izrael háza; ők azt mondják: ‘Kiszáradtak csontjaink, elveszett a reménységünk, elvesztünk!’ 12Azért prófétálj és mondd nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én megnyitom sírhantjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és bevezetlek titeket Izrael földjére. 13És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor megnyitom majd sírjaitokat és kihozlak titeket sírhantjaitokból, én népem! 14A lelkemet adom belétek, hogy életre keljetek, és nyugodt lakóhelyet adok nektek földeteken; akkor megtudjátok, hogy én, az Úr, szóltam és meg is cselekedtem« – mondja az Úr Isten.

Az Úr keze „kivezérel”; föl, a síkságra vezeti a prófétát, és kiszáradt csontokkal teli pusztaságot mutat neki: „Izrael egész háza ezek a csontok. Lám, azt mondják: »Elszáradt a csontunk, oda a reményünk, végünk van.«” Olyan, mintha világunkban sokan ugyanezt mondanák: férfiak és nők, akik elveszítették a reményt, akiknek élete elsorvadt a fájdalomtól és a szeretet hiányától; mint azok az idősek, akiket egy-egy intézetben hagynak meghalni; a háborúkban erőszakot szenvedett emberek, akiket a végsőkig elcsigázott a nyomorúság. A csontokkal teli síkság nem nagyon különbözik világunktól, mely mintha darabokra esne szét. Túlságosan gyakran kiszáradnak az érzések, eltűnik az irgalom, elapad a remény. A borúlátás és az önsajnálat hatalmukba keríti az emberek szívét, és ilyenkor a jövő sötétnek látszik. A beletörődés kiolt minden reményt. Lehetetlennek látszik, hogy ezek a száraz csontok életre keljenek, hogy a világ megváltozzon, hogy mindaz, ami kiszikkadt, életre támadjon, ami elpusztult, fölépüljön. Milyen sokszor vesszük észre a bennünket körülvevő szárazságot, saját életünkben is! Szinte félünk tőle, és továbbmegyünk. Ma az Isten szava hozzánk is meghívást, szinte parancsot intéz: „Jövendölj ezekről a csontokról! Így beszélj: Ti kiszáradt csontok… éltető leheletet adok nektek, és élni fogtok.” Isten Lelke, akárcsak a teremtés elbeszélésében, életre tudja kelteni a kiszáradt csontokat, vissza tudja adni az életet. A Lélek a négy szél hazájából jön el, a világ négy égtája felől. Mintegy azt mondja ezzel, hogy Isten szava új középpontot, új életet teremt.

A Szent Kereszt imádsága