A Szent Kereszt
felmagasztalásának ünnepe, amikor arra emlékezünk, hogy Szent Ilona megtalálta Jézus
keresztjét
Szám 21,4–9;
Zsolt 77 (76); Fil 2,6–11; Jn 3,13–17
Ma
arra emlékezünk, hogy Kr. u. 335. szeptember 14-én hívők hatalmas tömege gyűlt
össze Jeruzsálemben a Szent Sír-bazilika fölszentelésére, amelyet Konstantin
császár állíttatott helyre. Ebből az alkalomból a Szent Kereszt fájának
megtalálásáról is megemlékeztek. Az Egyház évről évre őrzi ennek emlékezetét. A
felmagasztalás ünnepének hívjuk, mert fontos, hogy fizikailag is
felmagasztaljuk a keresztet. Mindenkinek szüksége van rá, hogy lássa, emlékezve
Krisztus szavaira: „Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit
magamhoz vonzok” (Jn 12,32). A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepével az Egyház
Jézusnak az emberek iránti kimondhatatlan szeretetét akarja felmagasztalni.
Ezen a kereszten szenvedett vereséget az önzés, az önszeretet, itt lett
elutasítva a világ evangéliuma, ami miatt mindenki azt kiáltotta a kereszt
felé: „Mentsd meg magad!” Győz a mások iránti szeretet. Ez a kínzóeszköz,
melyet olyannyira kegyetlennek tartottak, hogy csak a rabszolgákkal szemben
használták, római polgárokkal soha, a keresztények számára Isten szeretetének
legnagyobb megnyilvánulása lett; annak a szeretetnek a megnyilvánulása, mely
életét adta, hogy megmentsen minket. Ezért énekel az Egyház a keresztről úgy,
mint kegyelemről. Pál apostol a Filippiekhez írott levelében írja: Jézus azzal
kezdte meg a kereszthez vezető útját, hogy „az Istennel való egyenlőséget nem
tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem
kiüresítette magát, szolgai alakot öltött”, és szeretetből „megalázta magát, és
engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6–8). Azon a
kereszten a halál és az élet végső harcot vívott egymással magának Jézusnak a
testében. Elragadta a halál, az egyik legkegyetlenebb halál. De Isten
szeretete, a szeretet, mely nem ismer semmiféle határt, még a halálét sem,
legyőzte Jézus feltámadásával.
A Szent Kereszt
imádsága
