Szent Mihály
arkangyal ünnepe: az etióp egyház, mely az elsők között alakult meg Afrikában,
védőszentjeként tiszteli Mihályt
Jób 3,1–3.11–17.20–23
– Jób elátkozza születése napját
A
barátok csöndjébe (és hányszor előfordul, mint tapasztalatból tudjuk, hogy nem
tudunk mit mondani a fájdalom láttán!) Jób kiáltása hasít, aki, mint a
zsoltárok szegényei és betegei, Istenhez fordul imádságával, ezzel a panaszáradattal,
mely a szenvedő ember életének értelmébe próbál behatolni. Így veszi kezdetét
Jób nagy lázadása, aki az isteni igazságosságot firtatja, ám anélkül, hogy
szembefordulna Istennel. Vissza-visszatérő kérdés ez, amivel gyakran
találkozunk az emberi történelem során: miért van, hogy az igaz ember szenved,
a gonosz pedig gyarapszik? Jób nem beszél Isten ellen, és nem átkozza. Tudja
jól, hogy az ő Istene az élet Ura. De mi értelme van a haláltól és betegségtől
gyötört életnek, amilyen az övé is? Jób az egész életét megvizsgálja,
születésétől haláláig. Nyelvezete éles és kemény. Először születését átkozza: miért
nem halt meg azelőtt, hogy a napvilágra jött volna, mely számára csak sötétség?
Szavaiban ott lüktet megannyi szenvedő drámája, akiknek élete szalmaszálon
függ, akiket megfellebbezhetetlenül halálra szántak: a gyermekeké, akik meg sem
születnek, vagy a betegek, rabok, halálraítéltek, haldoklók, magukra hagyott
idős emberek drámája. Ám Jób szavai telve vannak bölcsességgel is: segítenek
elgondolkozni az élet és az elkerülhetetlen halál értelmén. Senki nem menekül
előle; nem tesz különbséget gazdag és szegény, hatalmasok és jelentéktelenek, a
rabok és rabtartók, kicsik és nagyok, urak és szolgák között. Miért aggódunk
hát annyit önmagunkért? – sugallja a kérdést Jób. Ezzel csak a félelem férkőzik
az ember életébe, „mert rám szakadt, amitől rettegtem, és amitől féltem,
osztályrészem lett”.
Imádság az Úr
anyjával, Máriával
