Szent Kozma és Damján szíriai mártírok (†303 körül) emlékezete: a hagyomány orvosként tartja számon őket, akik ingyen gyógyították a betegeket; emlékezzünk azokra is, akik a betegek gyógyításának és ápolásának szentelik életüket
Préd 11,9–12,8 – Az időskor szomorú napjai
A prédikátor a fiataloknak szánt kis könyvének végén az élet megszabott idejéről gondolkodik el. Az ifjúságot mint tavaszt, az időskort mint telet ábrázolja, amikor nappal nem ragyog a nap, éjjel a hold és a csillagok sem; az esőt nem követi a derült idő, mint a tavaszi záporok után, hanem újabb felhők jönnek. Az időskor tele után nem jön már több tavasz, az ég elmúlik. Házhoz hasonlítja a prédikátor az életet, amit korábban öröm (az ifjúság ideje) töltött meg, de később kihalt lett és hanyatlásnak indult. Az elhagyatottság és az elszigeteltség a gazdag ember otthonát is sújtja, „amikor megremegnek a ház őrzői és megrokkannak az erős férfiak az évek súlya alatt”. Képek sorával érzékelteti a szentíró a test hanyatlását. Az idős embert fokozatosan hagyja el testi ereje, és eljön a pillanat, amikor az ember „örök hajlékába tér”, és siratót énekelnek fölötte. A halállal „elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó”: a kihunyt lámpa és a kút, amiből nem merítenek többé, mind az élet szimbóluma. Ez az öregségről szóló szomorú és melankolikus ének mégsem a kudarc megtapasztalásáról szól, hanem arról, fenntartások nélkül elismerjük-e, hogy Isten teremtményei vagyunk. A halál gondolata arra tanít, hogy félelem nélkül éljünk saját véges és korlátok közé szorított életállapotunkban. A bölcs ember ismeri a maga korlátait, saját törékenységét, és ezáltal szabadon élvezi az életet mint Isten ajándékát. És életét Isten kezébe ajánlja halálakor, aki pedig magához veszi.
Előesti imádság
