Szent Jeromos (†Betlehem, 420) egyháztanító emléknapja, aki latinra fordította a Bibliát; imádkozunk, hogy a Szentírás szavát minden nyelven meghallják
Jób, 9,1–12. 14–16
– Isten igazságossága a jog fölött áll
Micsoda
az ember a teremtő Isten előtt, aki fenntartja a világot, és bölcs teremtő
rendje szerint rendez el benne mindent? Jób úgy érzi, mintha Isten
mindenhatósága agyonnyomná őt: „Kifürkészhetetlen s nagy, amit teremtett,
csodálatra méltó és tömérdek.” Így igazsága is kifürkészhetetlen. Vele szemben
az ember semmit nem tehet: „Ha igazam volna sem tudnék mit felelni, bírám előtt
inkább kegyelmet kell kérnem.” Barátja, Bildád szavai nem segítenek Jóbnak.
Szavai nem győzik meg Jóbot bűnösségéről, és nem segítik az Istennel folytatott
nehéz párbeszédét sem. Jób nagysága abban áll, hogy nem hagy föl e beszéddel,
nem hagy fel azzal, hogy kérdéseket intézzen az Úrhoz, és folytonosan Isten
jelenlétét fürkéssze a történelemben és a teremtett világban. Barátainak sem
sikerül egyebet tenniük, mint rövidlátó teológiájukat a végkimerülésig
ismételgetve Jóbot győzködni, hogy az embert bűnei miatt sújtja szenvedéssel az
Úr. Jób erre a merev tanításra azzal válaszol, hogy mit sem számít, ártatlan
vagy bűnös-e az ember, hiszen az Úr nem mutat aggodalmat a szenvedő fájdalmai
iránt. „Ha megmosdanék is tiszta fehér hóban, ha kezem lúgban mosnám,
tisztítanám, akkor is csak szennybe mártogatnál, úgyhogy még a ruhám is
megutálna.” Ám Jób végső szavaiból egy pillanatra felragyog Istenhez fűződő
különleges kapcsolata: „Nincs bíró, ki köztünk igazságot tenne, ki kezét
mindkettőnknek fejére tehetné.” Jób, barátaival ellentétben, nem tartja bírónak
Istent, nem olyannak látja, aki kimondhatná az ártatlanság vagy a bűnösség
ítéletét; számára Isten barát, akihez fordulhat. És ez még inkább elmélyíti Jób
drámáját, aki tovább beszél Urához: hite nagyobb az elszenvedett fájdalomnál.
Imádság a
szentekkel
