Jel 1,1–5a.2,1–5a. A kinyilatkoztatás
Az egyházi év utolsó két hetében a Jelenések könyvéből olvasunk. Az apokalipszis görög szó, kinyilatkoztatást jelent. Valójában az egész Szentírás apokalipszis, fölfedi Isten irántunk való szeretetének misztériumát. A könyv, ahogy a szerző – a hagyomány szerint Szent János – megjegyzi, prófécia is, mert fölfedi az élet értelmét, Isten szeretetét, ami vezérfonalként húzódik végig és fonódik bele az emberi történések bonyolult szövedékébe, egészen a mennyei beteljesedésig.
Azt is kinyilatkoztatja, hogy mi a rendeltetése a történelemnek, az emberiség és az egész teremtett világ történelmének. Ebben az értelemben a keresztény hagyomány a Biblia utolsó könyvét hozzáköti az elsőhöz, mintha az annak beteljesedése volna. Ez az oka annak, hogy az egyházi év utolsó heteiben olvassuk. Minket pedig arra kér, hogy úgy hallgassuk, mint egy angyalt, aki hozzánk szól. János a kezdőszavakhoz nagyon hasonló módon fejezi majd be művét: „Az Úr, a próféták szellemeinek Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa szolgáinak mindazt, aminek rövidesen meg kell történnie. Íme, hamarosan eljövök. Boldog, aki megtartja e könyv próféciáinak igéit.” (Jel 22,6–7) Jézus azt adja tovább Jánosnak, amit az angyal által kapott az Atyától. Mindig szükség van egy angyalra, hogy meghallgathassuk és megérthessük Isten titkát. Mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy kilépjünk önmagunkból, és valaki mást hallgassunk. Az Úr mindig küld egy angyalt, aki szól hozzánk, és magyarázza az evangéliumot, hogy mi is továbbadhassuk másoknak. A könyv kezdetén János megjelöli, hogy kiknek címezi látomását: a hét kis-ázsiai egyháznak. A hetes szám azt sugallja, hogy nagyobb távlatokról van szó, üzenete minden egyházra vonatkozik. Egyenesen Isten tekintélyével fordul hozzájuk. A köszöntés a mennyből száll alá. Ez a békeköszöntés magától Istentől jön, „attól, aki van, aki volt és aki eljő”, meg a „hét lélektől”, akik Isten előtt minden egyházért közbenjárnak, és Jézus Krisztustól, „a hűséges tanútól”.
Imádság a szegényekért
