A vatikáni Szent Péter-bazilika és a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika fölszentelésének emléknapja
Jel 10,8–11. János lenyeli a kis könyvtekercset
A Jelenések könyvének központi jelenetéhez érkeztünk. János, miközben látja az angyalt (a Messiást) kezében a „kis könyvtekerccsel”, egy hangot hall, amely arra utasítja őt, hogy lépjen oda, és vegye el a kezéből a könyvet. Ugyanúgy cselekszik, mint a Bárány, amikor elvette a tekercset annak a kezéből, aki a trónon ül (Jel 5,7). Ám míg a Bárány a maga akaratából cselekedett, kinyilvánítva ily módon hatalmát, Jánosnak meg kellett várnia az utasítást: „Menj, vedd el a nyitott könyvet.” Mindig szükség van egy angyalra, aki megmutatja, mit és hogyan cselekedjünk. Mindannyiunknak szükségünk van rá, hogy meghívjanak, „vegyük el a könyvet”. Az üdvösség nem tőlünk ered, nem a mi igyekezetünkből vagy erőfeszítéseinkből születik, hanem az evangélium meghallgatásából. Ugyanígy az életböcsesség sem velünk született, és nem is a saját büszke öntudatunk gyümölcse. És nem is azé a tévképzeté, hogy minden belőlünk indul ki. Mindig szükség van rá, hogy újra és újra meghallgassuk az angyalt. János ezután ezt hallja: „Nesze, nyeld le!” Az evangéliumot meg kell hallgatnunk, rendszeresen kell olvasnunk, ismételgetnünk, kívülről tudnunk, úgy kell olvasnunk és újraolvasnunk, látnunk és viszontlátnunk, ahogyan a legdrágább kincsünkkel tennénk. Ugyanez mondható el a történelmi olvasmányokkal, az élet eseményeinek értelmezésével, valamint a kultúra és az emberi elme alkotásaival kapcsolatban. Itt idézhetnénk a híres protestáns teológus, Karl Barth szép kijelentését: a keresztény embernek egyik kezében a Bibliát, a másikban az újságot kell tartania. És nem szabad felületesen olvasni: mondhatnánk – a János által használt képet kölcsönözve –, nemcsak lenyelni kell, hanem meg is kell emészteni. Elmélkedni kell rajta, megélni, átadni. Ettől a kis könyvtől – amin kérődznünk kell, ahogy az egyházatyák javasolták a bibliaolvasás kapcsán – függ a világ üdvössége és a sajátunk is. Ez a szó „édes, mint a méz”, pontosan azért, mert – ahogyan az egyházatyák mondják – „szerelmes levél, amit Isten nekünk írt”. De a szó „keserűvé” válik, amint eléri a zsigereket, behatol az életünkbe, és arra kér, hogy térjünk meg. Isten szava kiigazít, és utat mutat, nyeseget és épít, buzdít és korhol.
A Szent Kereszt imádsága
