Megemlékezünk a Santa Maria in Trastevere bazilika fölszenteléséről. Ebben a templomban imádkozik minden este a Sant’Egidio közösség.
Jel 3,1–6.14–22. Levél a szárdeszi egyháznak
A Jelenések könyvének ebben a részében két levelet találunk; közülük az egyik a szárdeszi, a másik a laodiceai egyháznak írt levél. Krisztus úgy jelenik meg, mint aki Isten Lelke teljességének birtokában van, és kemény ítéletet mond: a szárdeszi csak látszategyház. Azzal ámítja magát, hogy él, de valójában közönybe és ridegségbe süllyedve haldoklik. Ha nincs szeretet, ha hiányzik az irgalmasság, akkor a keresztény közösség meghal. Nem a szervezettség, nem is a cselekedetek üdvözítenek, hanem csak a hit, mely arra vezet, hogy az ember teljesen és kizárólag az Úrra bízza magát, szenvedélyesen szolgálja az evangéliumot és a szegényeket. Az apostol felszólítja a közösséget, fogadja be Isten szavát, hogy az hétköznapi életének alapja legyen. Minden keresztény közösség arra kap meghívást, hogy ébredjen föl bénultságából, megújult erővel hallgassa az evangéliumot, és hirdesse a világnak, ezáltal átformálja, emberibbé tegye és segítse az Isten országa felé vezető úton. Szárdeszben vannak olyanok, akik megőrizték az evangélium erejét. Kevesen vannak, csak egy kisebbség, ám a próféciának köszönhetően legyőzik a gonoszt. A győztest pedig – állítja maga Jézus – „fehér ruhába öltöztetik. Nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem megvallom majd Atyám és angyalai előtt.” A hét levél közül az utolsó, ami a laodiceai egyháznak szól, bizonyos értelemben összefoglalja az összes előző levelet. Laodicea nagyon gazdag város volt, tele pénzváltó és kereskedelmi központokkal. A keresztény közösség, mely hagyta, hogy megfertőzze ez a légkör, szigorú megrovást kap Jézustól, aki „a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete”. Ma is mélyen materialista társadalomban élünk. Van, aki szerint ez olyan világ, amely „kilépett Istenből”. A magukba zárkózó keresztény közösségek azt kockáztatják, hogy ez a látomások és reménység nélküli közeg elsodorja őket. Nem lehet úgy élni a világban, hogy olyanok vagyunk, mint a világ, ha mindenki bezárkózik a maga szűk látókörébe. Ha a keresztény közösség nem kelt zavart, nem nyugtalanít és nem tesz fel kérdéseket, akkor nemcsak hogy nem szegül szembe a gonosszal, de hagyja, hogy az a hétköznapiságba és a tehetetlenségbe rántsa. Egyszóval langyos marad. Az evangélium pontosan az ellenkezőjét kívánja tőlünk: azt, hogy túláradjon bennünk a szeretet és a szenvedély az evangélium és a többi ember iránt. Jézus ma is a szeretet koldusa, és mindannyiunkhoz szól: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok.” A szegények és a gyengék, egyes emberek és egész országok állnak az ajtónk előtt, és kopogtatnak. Boldogok azok a közösségek, boldogok azok a keresztények, akik kinyitják az ajtót, és befogadják őket: bennük Jézust fogadják be, és miközben velük vacsoráznak, Jézussal vacsoráznak.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
