Tit 2,1–8.11–14. Állapotbeli kötelességek
Az apostol arra buzdítja Tituszt, hogy az „üdvös tanításból” merítsen erőt igehirdetéséhez, és úgy adja tovább, hogy semmit nem vesz el belőle és semmit nem tesz hozzá. Az üdvös tanítás, amiről beszél, nem valami elvont elmélet, hanem élő forrás, mely megváltoztatja annak a szívét és életét, aki befogadja. Az evangélium, amit tovább kell adni, nem egyfajta summázata az igazságnak, hanem az evangélium által ihletett (és persze megváltoztatott) közösségi új élet tapasztalatának megosztását jelenti. Egyszóval, a hirdetendő evangélium a szó szerint életre váltott evangélium. Jobban mondva az új élet, az új világ, amely az evangélium hirdetése nyomán fakad. Mindenkinek, aki csak hallja, át kell alakulnia, illetve meg kell változtatnia az életét, hogy az megfeleljen az evangéliumnak. Minden életkornak, minden nemzedéknek szüksége van arra, hogy összemérje magát az evangéliummal, és elfogadja a változást, amit előidéz. Az apostol elsőnek az idős férfiakat említi: a hit, a szeretet és a türelem kell hogy tükröződjön bennük. Fiataloknak szóló figyelmeztetése rövid: bölcsességet és önfegyelmet kér tőlük. Valójában a közösség minden tagjának példaértékű életet kell élnie, hogy az evangélium tükröződjön benne. Az apostol ezért közvetlenül Tituszhoz fordul, és hangsúlyozza, hogy példája hatásosabb minden szónál: életének és igehirdetésének olyan ragyogónak kell lennie, hogy elhallgattasson minden ellenséget, a közösségen belül és kívül is. Nem elég csak megfigyelőnek lenni, szenvedélyesen kell szeretni az evangéliumot és a szegényeket. Pál világossá teszi, hogy nem mástól lesz példaszerű és vonzó a keresztény ember, mint Isten irgalmától, ami Jézus Krisztusban nyilvánult meg: hatalmas, ingyenes, nagylelkű, buzgó szeretet ez mindenki iránt, mindenki üdvösségéért. Ez maga az evangélium, az örömhír, melyet Titusznak szóval és példával hirdetnie kell mindenkinek.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
