Jel 18,1–2.21–23.19,1–3.9a. Siralmak Babilon eleste miatt
János azok számára mutatja be Babilónia elestét – ezzel a névvel illették a keresztények Rómát –, akik haszonélvezői voltak e város pompájának, és akik közreműködtek bűneiben. Háromfajta emberről van szó: a királyokról, a kereskedőkről és a hajóskapitányokról, gyakorlatilag a politikai, a gazdasági és a kereskedelmi hatalomról, melyeknek forrása, táplálója és felvevőpiaca volt a metropolisz. Ez a kép nagyon hatásos, mivel a pénz kultusza még a város életét is meg tudja mételyezni. Ha a mai megalopoliszokra gondolunk, kézzelfoghatóvá válik az a sok drámai igazságtalanság, ami a benne élőket sújtja. És látjuk, ahogy egyre nő a távolság a néhány gazdag és egyre gazdagabb ember és a szegények egyre szegényebb tömegei között. János megmutatja nekünk, milyen szigorú ítélettel sújtja Isten az erkölcsteleneket, miközben szíve megindul az elnyomottak és az igazak láttán. Végül megszólal egy külső hang, mely az igazakhoz és az elnyomó hatalom áldozataihoz szól: ők örömmel látják az isteni igazságszolgáltatást, mert megszűnik a rémálom, és beköszönt a fény és a béke ideje. A gonosz elítélésével Isten igazságot szolgáltat a jónak. A bűnösök elítélése ugyanis olyan, mint az érme egyik oldala; a másik oldalon ott vannak a „szentek, apostolok és próféták”, az Istenhez tartozó férfiak és nők, az igazság és az igazságosság győzelme. Egy hatalmas angyal szikladarabot hajít a tengerbe, s ezzel szimbolikusan megmutatja a császárkori Babilon végét. Ha nem szakítjuk meg a gonoszhoz fűződő kapcsolatunkat, azt kockáztatjuk, hogy bennragadunk a hálójában, s végül osztoznunk kell a rá kiszabott halálban is. A Babilonra vetett utolsó pillantás ugyanis a végső pusztulás panorámáját tárja a szemünk elé. A várost, mely egykoron életteli és virágzó volt, most elhagyta az élet.
Imádság az Egyházért
