Jel 11,4–12. A két tanú
Továbbra is a hatodik trombitaszónál járunk. A fejezet első verseiben János elbeszéli, hogy mérőnádat kap, hogy felmérje a templomot; az azonban kormánypálcához hasonló, azzal kell felmérnie az új templomot, vagyis az Egyházat, Krisztus testét. Azt kell felismernie, hogy ki tagja a keresztény közösségnek, ki érzi úgy, hogy az Egyház a családja. Az Egyház ugyanis nem névtelen, nem differenciálatlan csoport. A hívő ember pedig felismeri, melyik az ő közössége, milyen hit családjához tartozik. Egyszóval mérőnád a felismeréshez. Nem lehetünk keresztények egyedül, és nem üdvözülhetünk egyedül. Isten ugyanis nem egyesével akarta megváltani az embereket, hanem egy néppé összegyűjtve. Ez Izrael népének és az Egyháznak a története: mindkettő a föld minden népének üdvözülése szolgálatában áll. Isten szívében – és az evangélium, de így az Egyház szívében is – olthatatlan vágy él a teljességre. Az egyes keresztény hívő pedig, minél mélyebbre hatol az Egyház titkában, annál tágabbra nyitja szívét az egész világra. Így viszont az Egyháztól és minden keresztény közösségtől elvárt tanúságtétel profetikus megvilágításába kerül. Az apostol a szövegben rámutat két tanúra: ők az evangélium prófétái. Lehet, hogy Péter és Pál apostolokra utal, akik Rómában, a „nagy városban” haltak vértanúhalált. Mindenesetre a két tanúban az egész Egyház jelen van. Ők ketten hirdették az evangéliumot Rómában, ahol mártíriumot szenvedtek: szó szerint követték az Urat. Próféciájuk megváltoztatja a világot, ezért valódi hatalmuk van: „tűz csap ki szájukból, és elpusztítja ellenségeiket”, írja János. A halál és a sírbolt pedig nem az utolsó kikötő számukra. Ahogyan Ezekiel próféta szürreális látomásában, ahol a kiszáradt csontokon újranő a hús, és életre kelnek Isten Lelkének éltető leheletétől (37,10), úgy a két vértanú halott testében is megvalósul a feltámadás. Ami velük történt, meg ami az Egyházzal, az pontosan ugyanaz, mint amit Krisztus megtapasztalt. Úgy haltak meg, ahogy ő, és vele együtt támadnak fel, megmutatva a világnak dicsőségüket. Ők is „felvétettek” a mennybe. Jézus már korábban maga is kérte az Atyát: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok” (Jn 17,24).
Előesti imádság
