Jel 15,1–4. Hét csapás a hét csészéből
Kezdetét veszi a végkifejlet előtti utolsó, hét egységből álló szakasz: az idők végezetén vagyunk, az ítélet hamarosan bekövetkezik. A hét angyalhoz, aki a harsonákat fújja, most hét másik csatlakozik, kezében mindegyik egy-egy csészét tart. Az apostol csillogó üvegtengert mutat nekünk, melyen Krisztus tanúi állnak, azok, akik ellenálltak a vadállatnak. Úgy tesznek, mint a zsidók, amikor kiléptek a Vörös-tengerből: dicsőítő himnuszt énekelnek az Úrnak csodás tetteiért. Nem a saját tanúságtételükről énekelnek, nem a saját dicséretüket zengik, nem követelnek maguknak előjogokat munkájuk jutalmaképpen, ahogyan általában mi tennénk. Ők Isten nagy és csodálatos tetteit dicsőítik, melyeket Ő az emberek üdvösségére vitt véghez. Az Úr ugyanis az, aki megerősítette, megváltotta és megvédelmezte őket. Világosan látják, hogy Isten uralkodik az életük fölött, sőt az egész emberiség történelme fölött. Most itt állnak a szemünk előtt, és megtanítanak minket, hogyan álljunk Isten elé, és hogyan dicsőítsük őt. Énekük bibliai részletekkel van teletűzdelve, ez fölhívja a mi figyelmünket is arra, hogy milyen fontos a Biblia a személyes imádságban. Gondoljunk a zsoltárokban található imák szépségére és erejére. Van, aki azt mondja, hogy Isten adta ezeket a szavakat a szánkra, hogy amikor elmondjuk, biztosak legyünk benne, hogy megrendítik a szívét. Az ének végeztével János látja, amint megnyílik az égben a tanúságtétel sátra. Izrael hagyományában a sátor az a hely, ahol Isten megjelenik népe előtt. Nem a harag és a büntetés helye, hanem az irgalmasságé és a szereteté. Minden közös imádságunknak a tanúságtétel és az irgalmasság sátrává kell válnia. Minden imádságban megnyílik az ég, és Isten figyelmesen hallgatja hozzá fohászkodó gyermekeit. És az imádság – főleg a közös imádság – nemcsak hogy elér az égig, hanem egyenesen Isten szívéig hatol, meglágyítja azt, így Isten nem tehet másként – a szövetség kényszere ez –, mint hogy meghallgatja.
Imádság a szentekkel
