2Sám 7,1–5.8b–11.16. Dávid királysága örökre fennmarad
Sámuel könyvének most olvasott szakasza az üdvtörténet egy meghatározó pontját érinti: a Dávidnak tett ígéretet utódjáról és királyságáról. Az elbeszélés egy összehasonlítással indul: Dávid összeveti saját hajlékát, nagyszerű cédruspalotáját azzal, hogy az Isten jelenlétét jelképező frigyláda még mindig egy sátorban lakozik. Dávid ezért úgy dönt, hogy templomot épít az Úrnak. A templom hiányát egyebek közt úgy tekintették, hogy egyértelműen jelzi Izrael vallási alsóbbrendűségét a szomszédos népekhez képest. Nátán próféta lelkesedéssel fogadja, amikor Dávid beszámol neki döntéséről. Csakhogy Isten még azon az éjszakán rácáfol. A próféta első reakciója spontán válasz, míg a második Isten kifejezett szándékát tanúsítja. A próféta nem beszélhet magától, hanem csak Isten sugalmazása szerint. Isten figyelmezteti Dávidot, hogy amint az elmúlt korokban sem kérte, hogy templomot emeljenek neki, úgy tőle sem kéri. Az Úr vezette népét és magát Dávidot is minden vállalkozásában anélkül, hogy állandó hajléka lett volna, ahol lakhat. Nincs szüksége falakra. Inkább Izraelnek kellenek a falak, hogy ne feledkezzen el az Úrról. Ezért Isten maga épít hajlékot Izraelnek. A próféta királyi házat jövendöl, amely örökre fennmarad, és örökké tartó uralom lesz. A jövendölés Jézus Krisztusban éri el beteljesedését, ahogy az angyal hírül adja Máriának: „Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.” (Lk 1,32–33)
Előesti imádság
