MÁRIA SZEPLŐTELEN FOGANTATÁSÁNAK ÜNNEPE
Ter 3,9–15.20; Zsolt 98 (97); Ef 1,3–6.11–12; Lk 1,26–38
A Teremtés könyvének ez a szakasza szimbolikus nyelven beszéli el az emberi történelem eredetét: Ádám és Éva elárulják Isten szeretetét. Ez a történet felfedi annak a bűnnek a titkát, amelyet eredendő bűnnek is neveznek abban az értelemben, hogy minden gonoszság eredetében ott van, korunkban, napjaink gonoszságaiban is. A kígyó képe arról szól, hogy a kísértő magának az embernek a szívében van, és arra hajtja, hogy mindenáron olyan legyen, mint Isten. De íme, előttünk áll Mária, akit az Egyház már fogantatásakor elénk állít, hogy szemléljük. Ő mentes volt az eredendő bűntől, az önszeretet ösztönétől, mely minden embert érint, hogy befogadhassa Isten Fiát. Máriával megszakad az a tragikus láncolat, amely az embereket az erőszakhoz és a halálhoz köti. Máriával új fejezet kezdődik az emberiség történelmében: az Istennel való barátság korszaka, mely még annál is szebb, mint amiben az ősszülőknek részük volt a bűn előtt a földi édenkertben. Természetesen kegyelemből és nem az érdemei miatt fogant bűn nélkül. Elfogadta, hogy Jézus anyja legyen. És ez nem volt sem könnyű, sem magától értetődő. Amikor az angyal átadta neki Isten üdvözletét, Mária zavarba jött. Hiszen nem tartotta nagyra magát, ellentétben velünk, akikben általában ezzel ellentétes érzések élnek. Mária nem magasztalja fel magát az angyal által hozott hírtől: ellenkezőleg, zavarba jön. Ez kellene hogy történjen mindannyiunkkal, valahányszor az evangéliumot hallgatjuk.
Az angyal megnyugtatja: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni.” Nem tudjuk, milyen érzések éltek Máriában abban a pillanatban. Ha nemet mond, nem zavarják meg a nyugalmát, folytatja addigi életét. Ha azonban igent mond, az egész élete felfordul. Mária velünk ellentétben nem a saját erejére számít, hanem csakis Isten szavára. Ezért mondja: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Imádság az Úr anyjával, Máriával
Ter 3,9–15.20; Zsolt 98 (97); Ef 1,3–6.11–12; Lk 1,26–38
A Teremtés könyvének ez a szakasza szimbolikus nyelven beszéli el az emberi történelem eredetét: Ádám és Éva elárulják Isten szeretetét. Ez a történet felfedi annak a bűnnek a titkát, amelyet eredendő bűnnek is neveznek abban az értelemben, hogy minden gonoszság eredetében ott van, korunkban, napjaink gonoszságaiban is. A kígyó képe arról szól, hogy a kísértő magának az embernek a szívében van, és arra hajtja, hogy mindenáron olyan legyen, mint Isten. De íme, előttünk áll Mária, akit az Egyház már fogantatásakor elénk állít, hogy szemléljük. Ő mentes volt az eredendő bűntől, az önszeretet ösztönétől, mely minden embert érint, hogy befogadhassa Isten Fiát. Máriával megszakad az a tragikus láncolat, amely az embereket az erőszakhoz és a halálhoz köti. Máriával új fejezet kezdődik az emberiség történelmében: az Istennel való barátság korszaka, mely még annál is szebb, mint amiben az ősszülőknek részük volt a bűn előtt a földi édenkertben. Természetesen kegyelemből és nem az érdemei miatt fogant bűn nélkül. Elfogadta, hogy Jézus anyja legyen. És ez nem volt sem könnyű, sem magától értetődő. Amikor az angyal átadta neki Isten üdvözletét, Mária zavarba jött. Hiszen nem tartotta nagyra magát, ellentétben velünk, akikben általában ezzel ellentétes érzések élnek. Mária nem magasztalja fel magát az angyal által hozott hírtől: ellenkezőleg, zavarba jön. Ez kellene hogy történjen mindannyiunkkal, valahányszor az evangéliumot hallgatjuk.
Az angyal megnyugtatja: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni.” Nem tudjuk, milyen érzések éltek Máriában abban a pillanatban. Ha nemet mond, nem zavarják meg a nyugalmát, folytatja addigi életét. Ha azonban igent mond, az egész élete felfordul. Mária velünk ellentétben nem a saját erejére számít, hanem csakis Isten szavára. Ezért mondja: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Imádság az Úr anyjával, Máriával
