Iz 60,1–6; Zsolt 72 (71); Ef 3,2–3.5–6; Mt 2,1–12
„Hordozd körül tekintetedet, és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek
hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, s a lányaidat
ölükben hozzák.” A prófétának ezek a szavai nyitják meg Urunk megjelenésének ünnepét.
A liturgia az emberek Isten felé vezető útját akarja megmutatni
nekünk. Az egyetemesség utáni vágy sürgető érzése tölti be ezt a napot. Az
Egyház mély vágya, hogy a föld népei és nemzetei hamarosan találkozhassanak Jézussal.
Az Egyház tudja, hogy minden ember szíve mélyén ott van az Isten utáni vágyakozás. Ez a vágyakozás vezette a napkeleti bölcseket
arra, hogy így forduljanak Heródeshez: „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy bemutassuk neki
hódolatunkat.” Minden ember arra kapott
meghívást, hogy kilépjen
önmagából, és elinduljon önmagán túlra, az élet teljessége felé. Az Egyház, amely az ember szívének a mélységeibe igyekszik leszállni, kezdettől fogva az
egész emberiséget látta a bölcsekben.A napkeleti bölcsek és a pásztorok között ugyan hatalmas különbség
volt, mégis közös volt bennük az ég szerepe: a pásztorok meghallgatták az angyal szavait, a bölcsek
a csillagot követték.
A csillag az evangélium: „Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.”
(Zsolt 119,105) Az evangélium, annak meghallgatása, olvasása, az azon való elmélkedés nélkül nem lehet Jézussal találkozni. A háromkirályok a csillagot követve egészen Betlehemig mentek,
és ott „meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Le- borultak, és hódoltak neki”. A leborulás a lehető legigazabb gesztus volt a részükről. Máriával, Józseffel és a
pásztorokkal együtt ők is megértették, hogy az üdvösség azt jelentette, és azt jelenti ma is: befogadjuk ezt a gyenge,
védtelen gyermeket.
Karácsonyi imádság