Zsid 1,1–6. Isten úgy döntött, hogy a Fiában szól hozzánk
A Zsidóknak írt levél – amely jellegét tekintve igehirdetés az első keresztény nemzedéknek, akiket különösen kemény ellenségesség vesz körül – az üdv- történet áttekintésével kezdődik. Azonnal látszik, hogy ennek a történetnek maga Isten a főszereplője. Ő az ugyanis, aki úgy döntött, párbeszédet kezd az emberrel az ősidőktől kezdve különféle módokon, főleg a prófétákon keresztül. A Biblia Istene nem marad a mennyben, távol az embertől, egyedül. Örök érvényűen úgy döntött, hogy párbeszédet folytat az emberekkel. A Szentírás nem más, mint ennek a párbeszédnek az elbeszélése, sőt egy olyan párbeszéd, amely folytatódik mindenkivel, aki kinyitja az Írást. Ezért van tehát az, hogy a hívő ember spiritualitása Isten hozzánk intézett szavának hallgatásában áll. A hívő ember az, aki meghallgat. A levél szerzője nem véletlenül panaszkodik amiatt, hogy lusták a Szentírás meghallgatására, és figyelmeztet, hogy késedelmessé válnak a hallásra. Izrael számára központi jelentősége volt annak, hogy meghallgassa Istent. Története éppen akkor kezdődött, amikor Isten úgy döntött, hogy szól Izrael ősatyáihoz:
„Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban.” Az Úr soha nem hagyott fel azzal, hogy szavaival szóljon Izrael népéhez, sem a vidám, sem a fájdalmas pillanatokban. És amikor a kiválasztott nép nehéz, súlyos időket élt meg, az mindig olyankor történt, amikor süketté vált Isten szavára. Ez a kinyilatkoztatott misztérium, amelynek befogadására meghívást kaptunk: Isten ezekben az utolsó időkben úgy döntött, hogy közvetlenül, közvetítők nélkül szól hozzánk, saját Fia által. Az Ige, amely már a teremtés kezdetén jelen volt, testté lett. És mi közvetlen párbeszédbe lép- hetünk általa Istennel. Ez a közvetlen kapcsolat Istennel megment minket a magánytól és a haláltól. Meghallgatni őt, engedelmeskedni neki, beszélni hozzá, az ő akarata szerint cselekedni – ez a misztériuma az üdvösségünknek és a világ üdvösségének.
Imádság a szegényekért
