Szent Timóteus és Szent Titusz emléknapja: Pál apostol munkatársai, Timóteus Efezusban, Titusz Krétán volt püspök.
2Tim 1,1–8. A hivatás kegyelme
Szent Pál megtérésének másnapján az Egyház az apostol két közeli munka- társára, Timóteusra és Tituszra emlékezik. Előbbit maga Pál keresztelte meg, és ő tette rá a kezét, ahogy maga fölidézi ebben a levelében, amelynek az elejét olvastuk most el. Pál a halála küszöbén szenvedélyes hangon ír „szeretett gyermekének”. A Filippieknek írt levélben így szól róla: „Nincs senkim ugyanis, aki annyira hozzám hasonló lelkületű volna, s oly őszintén szívén viselné ügyeteket.” (Fil 2,20) Pál a börtönben is tovább szolgálja az evangéliumot, és imádságában az általa alapított közösségekre és munkatársaira emlékezteti Istent: a rablánc nem szakítja el a testvéreivel való közösségtől. Ami már most vigasztalással tölti el, az Timóteusnak az evangélium iránti hűsége. Ez a hűség egyrészt mélyen vallásos családjában gyökerezik, kezdve nagyanyjával, Loisszal és anyjával, Eunikével. A Timóteusra bízott hivatás nem könnyű, már csak fiatal kora miatt sem. Pál emlékezteti azonban Isten kegyelmére, amelyet kézrátételével kapott (vö. 1Tim 4,14). Arra kéri, tartsa életben ezt a kegyelmet imádsággal, hűséggel, önátadással, hogy egyre erősebb fényt árasszon, és egyre nagyobb erőforrás legyen számára. Az Egyház ma egy másik tanítványról is megemlékezik: a görög Tituszról, aki Pál pogányok közötti igehirdetésének értékes gyümölcse. Pál és Barnabás magukkal viszik őt, hogy bemutassák a jeruzsálemi közösségnek (ApCsel 15). Pál büszkén „a közös hitben szeretett fiának” nevezi, és rábízza először a korintusi, aztán a krétai közösség vezetését, ahol ma is tisztelik emlékét. Kettőjük emlékezete felhívja az Egyház figyelmét arra a felelősségére, hogy az evangéliumot tovább kell adni, nemcsak mindenütt a világban, hanem nemzedékről nemzedékre is.
Imádság az Egyházért
