ApCsel 22,3–16. Pál beszéde Jeruzsálemben
Pál megtérése az Újszövetség egyik legismertebb története. Lukács azzal akarja hangsúlyozni fontosságát, hogy háromszor beszéli el, hogyan változott meg Pál élete, és hogyan vált a feltámadt Jézus tanújává, Isten szavának apostolává. Mit is jelent megemlékezni egy megtérésről, egy változásról? Mi gyakran azt vesszük észre magunkon, hogy szeretjük a megszokott dolgokat, a változások megijesztenek. Kötődünk a jelenhez, és be kell ismernünk, hogy világunk bizonytalan helyzete nyugtalanná tesz minket a jövőt illetően. De Pál története éppen az evangélium rendkívüli erejéről beszél, amely megváltoztatja a szívet, és állandó változásra ösztönzi. Nem hagyja, hogy ugyanolyanok maradjunk, mint voltunk, felkészít minket arra, hogyan éljük meg a jövőt. Pál vagy – jobban mondva a megtérése előtti nevén – Saul erős, tekintélyes ember volt. Ahogyan ő maga mondja később:„buzgó követője a hagyománynak” (vö. Gal 1,14), vagyis a saját meggyő- ződései, a saját elgondolásai adták az erejét. A Jézussal való találkozásban, abban az elesésben a damaszkuszi úton megtapasztalja korlátait, törékeny- ségét és azt, hogy szüksége van másokra. A megtérés, a változás soha nem egy egyszeri esemény következménye, hanem egy folyamat. Szép, hogy Pál a damaszkuszi közösségen keresztül találja meg Jézust, akit korábban ül- dözött. Nem egyedül tér meg, szüksége van egy közösségre, amely mellette áll, testvérekre, mint például Ananiás, akik befogadják és segítik őt. Így érti meg az apostol azt a nagy igazságot, amelyet aztán nekünk is elmond a Korintusiaknak írt levélben: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,10) Vagyis erő van a gyengeségben, amelytől gyakran megije- dünk, és amelyet el akarunk távolítani magunktól, mert rajta keresztül képesek vagyunk megtapasztalni Isten szavának erejét, amely reményt, ba- rátságot és szolidaritást ébreszt, és amelynek jeleit magukon viselik azok, aki megélik és hirdetik ezt a szót.
Imádság a szentekkel
