Nagy Szent Vazul (330–379), Cezárea püspöke, a keleti szerzetesség atyja, valamint Nazianzi Szent Gergely (330–389) egyháztanító, konstantinápolyi érsek emléknapja.
1Jn 2,22–28. Amit hallottatok, maradjon meg bennetek
János apostol megerősíti a Lélekről, hogy „igaz, nem hazugság”. A tanítványokhoz szóló búcsúbeszédében Jézus megmondta nekik: „S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,26) Meg- maradni a kenetben ezért annyi, mint hűnek maradni Isten szavához, amit kezdettől fogva kaptunk, és ami új életre szült bennünket. Figyelemre méltó, hogy a „megmarad” ige hatszor fordul elő ebben a néhány sorban. Mintha azt akarná kiemelni az apostol, mennyire értékes hűnek maradni a kapott ajándékhoz, és hűnek maradni a közösséghez is, mely arra hivatott, hogy megélje az ajándékot, és tanúságot tegyen róla. Az üdvösség elsősorban nem a végrehajtott cselekedetektől függ, hanem attól, kitartunk-e Isten szavában, amely új életre teremtett bennünket, és így a közösségben, amelyben új életre teremtettünk, amely gondoskodott a növekedésünkről. A közösségben maradás fizikai, konkrét, létfontosságú valóság, mely szeretetkapcsolatokat, bevonódást jelent: nehéz szeretni egymást, ha nem találkozunk, nem járunk egymáshoz, nem segítjük egymást, nem együtt élünk. Természetesen nem csak a fizikai megmaradásról van itt szó. A Szentlélek, Isten Lelke kell hogy erre a maradásra vezessen, és ez abból áll, hogy hallgatjuk Isten szavát, en- gedelmeskedünk neki, imádkozunk, egymás testvérei vagyunk, elkötele- zetten hirdetjük az evangéliumot, és nagylelkűen szolgálunk, hogy növekedjen a testvériség mindenkivel. Aki lélekben, azaz értelmével, szí- vével és testével, az evangéliumnak való engedelmességgel megmarad a kö- zösségben, az Istenben marad meg. Ebben áll az örök élet, amely soha véget nem ér, s amelyet még a halál sem tud lerombolni.
Imádság a betegekért
