Zsid 2,14–18. Jézus pap és áldozat
Jézus nemcsak példaértékű pap, hanem „főpap”, a legnagyobb, mert „nem az angyalokat, hanem Ábrahám leszármazottait karolta fel”. Az embereket karolta fel, gyógyította betegségeiket, meggyógyította gyengeségüket, vigasztalta megfáradt szívüket: valóban egy „irgalmas főpap”. Úgy akarta, hogy közös legyen „a testük és a vérük” az emberekkel, osztozva velük mindenben: ő is szenvedett az éhségtől és a szomjúságtól, ahogyan a szegények, őt is bántották, mint az igazságért üldözötteket, őt is bebörtönözték, mint a foglyokat. Igen, „mivel maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik a kísértéssel küzdenek” – írja a levél szerzője. Mert valóban megkapta a halálos ítéletet, mint a halálra ítéltek, és ő, aki szelíd volt és alázatos szívű, megjárta a keresztutat. Jézus, akit ártatlanul keresztre feszítettek, a keresztet áldozati oltárrá tette, amelynek főpapja és áldozata volt. Felvitte a keresztre az emberek bűnét, és amikor megbocsátott azoknak, akik meggyilkolták, az egész emberiségnek megbocsátott: felajánlotta magát áldozatul, hogy„kiengesztelje a nép bűneit”. Egy igazán nagy és határtalan szeretet misztériuma ez: a keresztre feszített Jézus ahelyett, hogy megátkozta volna, az áldás helyévé tette a keresztet mindenki számára. Erről az oltárról Krisztus, a főpap cselekszik a népért, megbocsát, és új törvényt ajánl az embereknek: nem a bosszú, hanem az irgalmasság és a megbocsátás törvényét. Jézus, akinek „minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez”, részesévé válik legnagyobb gyengeségüknek, a halálnak. Adjunk mindig hálát a szeretetnek ezért a nagy misztériumáért, és maradjunk mindig kapcsolatban vele, aki lejött közénk, hogy az élete részesévé tegyen minket.
Imádság a szentekkel
