Zsid 9,15.24–28. Krisztus a vérével pecsételi meg az új szövetséget
A szövetség (testamentum) kifejezés szilárd elköteleződésre utal – ez az oka a jogi szakszó használatának –, amit Isten vállalt a népéért. Jézus halála – ami egyszer és mindenkorra történt meg – megmutatja, hogy az egyezség örökre érvényes. A húsvét nem törölte el a keresztet, sőt a levél istentiszteleti teológiája úgy igyekszik bemutatni Krisztus áldozatát, mint olyan ese- ményt, amely örökké tart, és folyamatosan végzi a szabadítást. Jézus halála szükséges volt az üdvösségük érdekében. Abban a cselekedetben, amikor Mózes vérrel meghintette magát a könyvet és az egész népet a Sínai-hegyen, a levél írója a kereszthalál előképét látja. Mindebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az evangélium szavát is be kellene hinteni vérrel. Vagyis nem választható el egymástól az evangélium és a kereszt: Jézus halála nem egy szükséges elégtétel azért, hogy a bűnök bocsánatot nyerjenek, hanem egy olyan szeretet logikus következménye, mely oda vezet, hogy életét is adja a többiek üdvösségéért. Jézus az áldozata révén már most bejuttatott bennünket a mennyei szentélybe. Ezért amikor a levél mennyeiekről beszél, akkor nem tőlünk távol lévő létezőkre gondol, hanem az Egyházra, a hívek közösségére mint az imádság, a testvéri együttlét és a szegények iránti sze- retet helyére. Krisztus áldozatának egyedülállósága benne van az Egyházban is, mert ez az a hely, ahol Krisztus lakik és megjelenik. Az Egyház az üd- vösség zsengéje abban az értelemben, hogy valamiképpen már megvalósul benne a föld minden népéhez tartozó hívőknek az az egysége, amely egy olyan globalizált világban, mint amelyben élünk, már mostantól kezdve láthatóvá teszi, mit jelent az egyetemes testvériség – előképe a mennyek országának, amelynek megvalósítására Jézus lejött a földre. Minden hívő embernek ennek távlatában kell látnia az emberiség életének célját: benne élünk, benne halunk meg, és vele együtt támadunk fel az új életre.
Imádság a szegényekért
