Bár 4,5–12.27–29. Jeruzsálem panasza és reménye
Izrael ismét megtapasztalja a rabszolgaság gyötrelmét, ezúttal feltehetően a Szír Királyság jóvoltából. A sorscsapás oka ismét az, hogy az emberek elfeledkeztek az Úrról, aki kivezette őket Egyiptomból. „Eladtak benneteket a népeknek, de nem azért, hogy elvesszetek. Felingereltétek az Isten haragját” – mondja a próféta. Izrael népe jól tudja, hogy csak akkor élhet szabadon az Istentől ajándékba kapott földön, ha tiszteletben tartja az Istennel kötött szeretetszerződést. A próféta ezért bátorítja a népet: „Éleszd fel reményed” – mondja a szakasz elején. Nem felszínesen derűlátó buzdításról van itt szó. Bátorító szavai abból a bizonyosságból fakadnak, hogy Isten hűséges még akkor is, amikor a nép bűnt követ el. Isten nem rejtőzik el a nehéz pillanatokban sem. Megvárja, míg ajtót nyitunk a szívünkön, akkor azonnal odasiet, és szomorúságunkat ünneppé változtatja. Elegendő, ha egyetlen pillanatra rátekintünk, ha egyetlen segélykérő szót kiáltunk felé, és ő maga lép be az életünkbe. Éppen ezért buzdít így a próféta: „De bízzatok, gyermekeim, kiáltsatok Istenhez! Aki megpróbáltatást hozott rátok, az újra megemlékezik rólatok. Ha elmétek távol járt Istentől, most térjetek meg, és keressétek tízszeres buzgalommal, mert aki rátok hozta a csapásokat, örök örömet szerez nektek a szabadulással!”
Előesti imádság
