Szent II. János Pál
(†2005) emlékezete
Megemlékezünk Mária
Szalóméról, Jakab és János anyjáról, aki az Urat egészen a kereszt tövéig
követte, és sírba helyezte.
Iz 45,1–4.6–6; Zsolt 95 (94); 1Tessz 1,1–5; Mt 22,15–21
„Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?” – kérdezik a farizeu- sok Jézust, hogy csapdába ejtsék. Ez olyan kérdésnek tűnik, aminek semmi köze nincs a mi életünkhöz, korunkhoz. Az evangélium azonban mindig szól hozzánk, ma is. Nem egy régi könyv, amit időnként jó leporolni, vagy építő jellegű, régmúlt történetként meghallgatni. Az evangélium maga Isten, aki ma szól hozzám, hozzánk. Jézus nem úgy beszél, mint e világ bölcsei, akik mindent értelmeznek, de nem árulják el, hogy mi az, ami valóban megváltoztat minket, és nem mondják, hogy „szeretlek” vagy „kövess engem”.
Jézus úgy kerüli el az álnok csapdát, hogy ideológiai síkról (jogos-e adót fizetni) gyakorlati síkra helyezi át a kérdést. Kéri, hogy mutassanak neki egy adópénzt, a római pénzverdéből származó érmét, amilyet az egész birodalomban használtak. Jézus megkérdezi, kinek az arcképe és a felirata van a dénár arcképes oldalán. Azt válaszolják: a császáré. Erre Jézus azt mondja nekik: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” A válasz zavarba hozza a hallgatókat. Mindenesetre el kell gondolkodnunk azon, hogy mi a császáré, és mi az Istené. A „kép” kifejezés, amit Jézus a pénzérmével kapcsolatban használt, bizonyára a Szentírás elején található bibliai mondatot idézte: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt” (Ter 1,27).
Minden egyes ember személyében, kivétel nélkül, ott van Isten képmása. Kitörölhetetlenül, mert ez a kép erősebb még a bűnünknél is: el- csúfíthatjuk, eltorzíthatjuk, de ki nem törölhetjük. Ebben az értelemben létezik egy „szentség”, amely minden emberben benne van, de nem az ér- demei miatt, hanem mert kapta. Minden egyes ember Isten ikonja, az ő képére lett teremtve. Jézus arra buzdítja hallgatóit, hogy adják vissza Istennek, ami az övé: vagyis minden férfit és minden nőt. Mi tehát Istené? Istené minden emberi teremtmény. Sőt, az egész teremtett világ. Istené maga az élet lehelete, amit megkapunk tőle, amit neki adunk minden alkalommal, amikor szeretünk, és amit az utolsó napon visszaadunk neki. Istené a szeretet, ami széppé teszi mindenki arcát, és amiben tovább él a teremtőerő. Istené a barátság, ami egyesíti az embereket; az irgalmas szeretet, amit ránk bíz, hogy legyőzze a gonoszt. Istené a szív, ami igazán a miénk, az igazán emberi. Megadni Istennek, ami Istené, azt jelenti tehát: beismerni, hogy nem vagyunk sem a magunk, sem mások urai. Mindig csakis adósok vagyunk: sokat kaptunk, mindent csak úgy kaptunk, és vissza kell adnunk, meg kell szaporítanunk. Egyedül a szeretet az, ami nem lop, nem tesz tönkre, hanem megsokszorozódik, megőrződik és újjászületik.
Imádság
az Úr napján
