Ter 12,1–9. Ábrahám elhívása
Az Úr a népek zűrzavara és szétszórattatása közepette sem hagyja magára az embert soha. Míg a népek határokkal körülvett, saját nyelvvel bíró országokat alapítottak maguknak, Isten éppen arra hívja Ábrahámot, hogy hagyja el saját földjét, hazáját és házát. Az üdvtörténet, Ábrahám Istennel való története kivonulással, gyökeres változással kezdődik. Ez minden keresztény történet paradigmája, mind a személyes, mind a közösségi törté- neteké. Minden vallási tapasztalat kezdetén mindig ott van Isten határozott parancsa: „Menj ki földedről (...) arra a földre, amelyet mutatok majd neked!” Ez a határozott és kemény parancs arra késztet, hogy kimondjuk: csak akkor nyerhetünk áldást, azaz Isten oltalmát, és akkor lehetünk mi is áldássá mások számára, ha hallgatunk az Úr hívására. Ezt jelenti Isten parancsa, ahogyan Ábrahámnak mondta. Isten hívása egyetemes álmot tár elé, amelyet teljesítendő küldetésként bíz rá. Ábrahám Isten szavának engedelmeskedve magába fogadta Isten látomását a világról és az emberiségről, valóban elhagyta földjét, és minden nép számára az egység és az élet forrásává vált, ahogyan Isten mondta neki. Zsidók, keresztények és muszlimok „a hívők atyjának” nevezik, mindazok atyjának, akik úgy döntenek, Istent hallgatják, és azon az úton járnak, amelyet maga az Úr mutatott nekik.
Imádság a szegényekért
