Róm 8,12–17. A gőg
és a félelem gúzsba köti az embert
Az ember gyakran a gőg és a félelem között vergődik: erős az önérvényesítés vágya, és ugyanilyen erős a félelem attól, hogy nem tud uralkodni a körülötte lévőkön. Az így megélt élet nem jó sem magunknak, sem másoknak. A gőg és a félelem bezárja az embert a magányba és a büszkeségbe, egy olyan társadalom kialakulását segíti elő, amelyben rengeteg a magára hagyott, viszonyítási pontoktól elszakadt, és ezért az erőszaknak és bántalmazásnak könnyebben áldozatul eső ember. Amikor visszahúzódunk ön- magunkba, az valójában mindig a másiktól való félelmünket erősíti, és ezáltal a szembenállást is, amit védekezésnek gondolunk. Az Úr azzal sietett a segítségünkre, hogy a szabadság lelkét adta nekünk, hogy gyermekeivé válva ne essünk vissza a félelem rabszolgaságába. Jézus tanítványai közül senki sem mondhatja többé magáról, hogy árva és elhagyatott. Éppen ellenkezőleg, kiemelik őt a magányból, és Isten családjába fogadják, egy olyan otthonba, ahol ismerik, szeretik, segítik, kísérik és jó útra térítik. Az üdvösség valójában abban áll, hogy elszakadunk a gonosz hatalmától meg a magánytól, és az Úr népének tagjai leszünk. A II. vatikáni zsinat egyik alapvető szövegében, az Egyházról szóló konstitúcióban olvashatjuk, hogy Isten nem egyenként akarta üdvözíteni az embereket, hanem néppé, családdá formálta őket, ahol mindenki teljes bizalommal fordulhat az Atyához, mint egy gyermek, és kiálthatja az Úrnak: „apa, abba”. Ez az üdvösségünk lényege. A gyermeki lét ezért tehát soha nem fog véget érni; ellenkezőleg, ez örömünk forrása.
Imádság
a szegényekért
