Róm 8,18–25. Akiket dicsőségre szántak
Pál apostol a teremtéstörténetből merítve emlékeztet minket, hogy az univerzum alá van vetve a mulandóságnak, vagyis a bűn korlátozó hatalmának.
„A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” Ez azt jelenti, hogy a megváltásra, a szabadulásra való várakozás ott van minden ember lelkének mélyén, ahogyan a teremtett világ zsigereiben is. Az apostol szoros kapcsolatot feltételez az Isten eljövetelére várakozó ember és a többi teremtmény között. A teremtett világ várakozását a gyermeket váró asszony várakozásához hasonlítja. Hosszú várakozásról van szó, mely a bukás pillanatában vette kezdetét. A hívő emberek együtt „sóhajtoznak” a teremtett világgal. Ők ugyanis bensőjükben hordozzák „a Lélek zsengéjét” és sürgetik a teremtett világ új életre kelését is. Az apostoli levélnek ez a szakasza eszünkbe juttatja a környezet, az éghajlat és a föld könyörtelen pusztítását, mely napjainkban fölgyorsulni látszik. Minél előbb magunkévá kell tennünk a megváltás utáni sóvárgást, melyet a maga módján a teremtett világ is érez, és abban a reményben kell élnünk, ami a keresztényeknek a jövőről való szeretetteljes gondoskodásában nyilvánul meg. Az apostol arra buzdít bennünket, hogy állhatatosan imádkozva várjuk a jövőt, amit hitünk szerint Isten szeretete tölt majd be.
Imádság
az Úr anyjával, Máriával
