Jn 21,20–25. A tanítvány, akit kedvelt Jézus
20Amint Péter hátrafordult, látta, hogy jön utána az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán közel hajolt Jézushoz, és megkérdezte: »Uram, ki az, aki téged elárul?« 21Amikor tehát Péter meglátta őt, megkérdezte Jézustól: »Uram, és ő?« 22Jézus azt felelte neki: »Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te kövess engem!« 23Ezért a testvérek között elterjedt a szóbeszéd, hogy az a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki: »Nem hal meg«, hanem: »Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele?«
24Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz mindezekről, és aki ezeket írta. Tudjuk, hogy igaz az ő tanúsága. 25Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, s ha azokat egyenként mind megírnák, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.
Ezzel a szakasszal véget ér János evangéliuma. Jézus
– ahogy tegnap olvastuk – harmadszorra jelent meg tanítványainak Tibériás tavánál.
Péter, miután háromszor válaszolt Jézusnak, aki szeretete felől kérdezte őt és
háromszor rábízta a pásztori feladatot, és miután meghallgatta Jézus szavait
öregkorát illetően, meglátja azt a tanítványt, akit Jézus kedvelt. Megkérdezi
Jézustól: „Hát vele mi lesz, Uram?” Kérdése mögött talán kíváncsiság van, talán
vitatkozni akar. Jézus emlékezteti Pétert, hogy határozottan, személyes módon
kell követnie, nem veszítve szem elől. A Jézus által szeretett tanítványról
szóló szavak arra késztetnek, hogy a „marad” igére összpontosítsunk. Jézus
mintha ezzel az igével jelölné ki ennek a tanítványnak a helyét az Egyházban. Az
a feladata, hogy megmaradjon a szeretetben, vagyis ne csak az Úr iránti szeretetéről
tegyen tanúságot, hanem még inkább az Úr iránta való szeretetéről. János
megmarad az a tanítvány, akit Jézus szeretett. Ezért emlékezik az utolsó
vacsora egyedülállóan bensőséges jelenetére, amikor ez a tanítvány Jézus
keblére hajolhatott, jelezve ezáltal a közte és a Mester közötti kapcsolat
rendkívül bensőséges voltát. Egyedül ő volt képes megérteni Isten Fiának
misztériumát, aki fejét Jézus keblére hajtotta. A Szentlélektől vezetve
felfedezte az Úr szeretetét, és ezt a szeretetet élte meg, erről tanúskodott a
közösségben. Az evangélium utolsó sorai, amelyek szinte új összegzést, lezárást
alkotnak, kiemelik ezt a tanúságtételt. A szentíró az evangéliumban foglaltakat
összekapcsolja Jézus szeretett tanítványa közösségének életével. Ezután
fontosnak tartja megemlíteni azt is, hogy a mű nem teljes: „Jézus még sok
egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni – azt hiszem –, annyi
könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.” Olyan
túlzó kép ez, amely ugyanakkor mély igazságot rejt: Jézus kinyilatkoztatása
olyan nagy és mély titok, hogy emberi értelemmel lehetetlen megragadni teljes
mélységében. De azt minden tanítvány tudja, aki e lapokat olvassa, hogy csakis
úgy értheti meg az itt olvasottakat, ha a szerzőhöz hasonlóan Jézus keblére
hajtja a fejét. Az e könyvben leírtakat egyedül imádságos, szeretetteljes
légkörben érthetjük meg mélységében.
Előesti
imádság
