Május 18., szombat, pünkösd vigíliája

 Jn 21,20–25. A tanítvány, akit kedvelt Jézus

20Amint Péter hátrafordult, látta, hogy jön utána az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán közel hajolt Jézushoz, és megkérdezte: »Uram, ki az, aki téged elárul?« 21Amikor tehát Péter meglátta őt, megkérdezte Jézustól: »Uram, és ő?« 22Jézus azt felelte neki: »Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te kövess engem!« 23Ezért a testvérek között elterjedt a szóbeszéd, hogy az a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki: »Nem hal meg«, hanem: »Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele?«
24Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz mindezekről, és aki ezeket írta. Tudjuk, hogy igaz az ő tanúsága. 25Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, s ha azokat egyenként mind megírnák, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.


Ezzel a szakasszal véget ér János evangéliuma. Jézus – ahogy tegnap olvastuk – harmadszorra jelent meg tanítványainak Tibériás tavánál. Péter, miután háromszor válaszolt Jézusnak, aki szeretete felől kérdezte őt és háromszor rábízta a pásztori feladatot, és miután meghallgatta Jézus szavait öregkorát illetően, meglátja azt a tanítványt, akit Jézus kedvelt. Megkérdezi Jézustól: „Hát vele mi lesz, Uram?” Kérdése mögött talán kíváncsiság van, talán vitatkozni akar. Jézus emlékezteti Pétert, hogy határozottan, személyes módon kell követnie, nem veszítve szem elől. A Jézus által szeretett tanítványról szóló szavak arra késztetnek, hogy a „marad” igére összpontosítsunk. Jézus mintha ezzel az igével jelölné ki ennek a tanítványnak a helyét az Egyházban. Az a feladata, hogy megmaradjon a szeretetben, vagyis ne csak az Úr iránti szeretetéről tegyen tanúságot, hanem még inkább az Úr iránta való szeretetéről. János megmarad az a tanítvány, akit Jézus szeretett. Ezért emlékezik az utolsó vacsora egyedülállóan bensőséges jelenetére, amikor ez a tanítvány Jézus keblére hajolhatott, jelezve ezáltal a közte és a Mester közötti kapcsolat rendkívül bensőséges voltát. Egyedül ő volt képes megérteni Isten Fiának misztériumát, aki fejét Jézus keblére hajtotta. A Szentlélektől vezetve felfedezte az Úr szeretetét, és ezt a szeretetet élte meg, erről tanúskodott a közösségben. Az evangélium utolsó sorai, amelyek szinte új összegzést, lezárást alkotnak, kiemelik ezt a tanúságtételt. A szentíró az evangéliumban foglaltakat összekapcsolja Jézus szeretett tanítványa közösségének életével. Ezután fontosnak tartja megemlíteni azt is, hogy a mű nem teljes: „Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni – azt hiszem –, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.” Olyan túlzó kép ez, amely ugyanakkor mély igazságot rejt: Jézus kinyilatkoztatása olyan nagy és mély titok, hogy emberi értelemmel lehetetlen megragadni teljes mélységében. De azt minden tanítvány tudja, aki e lapokat olvassa, hogy csakis úgy értheti meg az itt olvasottakat, ha a szerzőhöz hasonlóan Jézus keblére hajtja a fejét. Az e könyvben leírtakat egyedül imádságos, szeretetteljes légkörben érthetjük meg mélységében.

Előesti imádság