Szent Pongrác (Pankráciusz, †304)
emlékezete, aki tizennégy évesen halt mártírhalált az evangélium szeretetéért.
Imádkozzunk a fiatalokért, hogy találkozzanak az evangéliummal és az Úrral.
ApCsel 1,1–11; Zsolt 47 (46); Ef 4,1–13;
Mk 16,15–20
Ma ünnepeljük Jézus mennybemenetelét. A húsvét
beteljesedése ez. Ahogyan az ég körülveszi a földet, a Feltámadott úgy kíséri
el mindenhová a tanítványokat, hogy hirdessék a szeretet evangéliumát a föld minden
népének. A bizánci liturgiában így énekelnek: „…onnan szállott fel az Úr a
mennyekbe; ott osztotta szét a bőkezű adományait az apostoloknak, összehívva és
megerősítve őket mint Atya, útbaigazítva őket mint fiait, és így beszélve
hozzájuk: Nem válok el tőletek; Én vagyok tiveletek, és senki ellenetek.” (Az
Úr mennybemenetele, hajnali istentisztelet, kánon, 6. óda, ikosz) A feltámadt
Jézus támogatni fogja őket küldetésükben. Lukács azt írja, hogy miután imádták
őt, „nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe” (Lk 24,52). Elkezdődött az Egyház
ideje.
Isten szava arra hív,
hogy újra hallgassuk meg a húsvét üzenetét. Nem lehetünk olyanok, mint a
tizenegy apostol, hogy a saját kis égboltunkat nézegetjük, a megszokott
kereteink között ácsorgunk, kicsinyes megszokásainkba zárkózva. Arra kapunk
meghívást, hogy tekintetünket szilárdan Jézusra szegezzük, hogy az evangéliumot
új bátorsággal és nagylelkűséggel hirdessük. A két angyal elmondja a
tanítványoknak: „…úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” Ezt
úgy is érthetjük, hogy Jézus a mi időnkben tér vissza, előttünk jár a világ számtalan
Galileájában, országa beteljesedéséig. A világ perifériáin, ahol a szegények, a
betegek, a magányosok, a kétségbeesettek élnek, ahol ma is háborúk és konfliktusok
dúlnak, ott vár minket a Feltámadott. Isten országának építése a perifériákon
kezdődik, a szegények iránti irgalmasságból és a békéért való buzgó
munkálkodásból indul ki. A Feltámadottnak szüksége van ránk, hogy láthatóvá
tegyük szeretetét, szüksége van a kezünkre, hogy a gyengék érezzék a
támogatásunkat, szüksége van arra, hogy hirdessük a békét az immár megszokottá
vált háború ellenében, szüksége van a szelídségünkre, hogy lefegyverezzük a
szíveket. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy kicsinyek és bűnösök
vagyunk a gonoszság kegyetlenül elszabaduló erejével szemben. Jézus azonban,
amikor eltávolodik az apostoloktól, kezét kitárva megáldja őket, ahogyan Lukács
írja nagyon szépen az evangéliumában. Ez Jézus utolsó mozdulata. Az Úr ma is
megáldja az asztala körül összegyűlt közösségeinket, hogy aztán mi is áldjuk
meg azokat a helyeket, ahol a világban mindenütt jelen vagyunk.
Imádság az Úr napján
