Február 25., szombat


103 (102). zsoltár – Az Úr szeretete örök

13 Ahogy az apa megkönyörül fiain,
úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik.
14 Tudja jól, milyen az alkatunk,
tudja, hogy a porból származunk.
15 Az ember napjai a fűhöz hasonlók,
virul, mint a mező virága,
16 de egy kis szellő s már vége van:
a hely is elfeledte, ahol addig állt.
17 Ám az Úr kegyelme mindörökre az igazakkal van,
és igazságossága fiaik fiaival.
18 Azokkal, akik hívek szövetségéhez,
akik vigyáznak, hogy törvényei szerint éljenek.

A 103. zsoltár, amelynek a mai liturgia a második felét adja ajkunkra, himnusz Isten szeretetéhez. Az apák gyermekeik iránti gyengéd szeretetéhez hasonlítja azt a zsoltáros: „Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik” (13). A zsoltáros nem riad vissza attól sem, hogy Izrael Istenét olyan együttérző atyaként fesse le, aki lehajol az emberekhez, mint akkor tette, amikor Mózes révén elkezdte megszabadítani Izraelt az egyiptomi szolgaságból: „Megismertette Mózessel útjait” (7). Az Úr attól kezdve vezette, hatalommal és erővel, és soha nem hagyta el népét. Akkor sem tagadta meg szövetségét, ha népe – mégpedig hihetetlen gyakorisággal – eltávolodott tőle. Az Úr azonban soha nem hagyta, hogy népe iránti haragja eluralkodjék. A Kivonulás Könyvében olvashatjuk: „Az Úr elvonult előtte és ezt mondta: Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű.” (Kiv 34,6) A zsoltáros, mintha Istennek ezt az irgalmas szeretetét akarná kiemelni, így énekel: „Az Úr kegyelme mindörökre az igazakkal van, és igazságossága fiaik fiaival” (17). Az Isten szeretetének nagysága feletti lelkesedés szólal meg szavaiban: „Mert amilyen magas az ég a föld felett, olyan nagy irgalma az igazak iránt.” (11) Az ember törékenysége nem ismeretlen a zsoltáros előtt. Így énekel: az Úr „tudja jól, milyen az alkatunk, tudja, hogy a porból származunk” (14). A hívő embernek is tudatában kell lennie törékenységének és végtelen gyengeségének: „Az ember napjai a fűhöz hasonlók, virul, mint a mező virága, de egy kis szellő s már vége van” (15–16). A zsoltáros mégsem szorongással tekint erre, sőt, éppen az ember gyengesége magyarázza Isten irántunk való szeretetét és gyengédségét. Hiszen éppen a mi gyengeségünk indítja könyörületre az Úr szívét és készteti őt arra, hogy lehajoljon hozzánk és gondjaiba vegyen minket. Isten a port választotta ki, akik vagyunk, hogy szeretetet és megbocsátást ajándékozzon nekünk. Mint ahogy a teremtés kezdetén is a port választotta, hogy abból formálja meg Ádámot és életet leheljen belé. Isten „tudja, hogy a porból származunk”, és ezért áll mellettünk öröktől fogva és mindörökké (17). A szentíró emlékeztet, hogy Isten igazságossága nem azért van, hogy elítéljen, hanem hogy irgalmat gyakoroljon azok iránt, akik rá hagyatkoznak és tőle várják üdvösségüket: „Ám az Úr kegyelme mindörökre az igazakkal van, és igazságossága fiaik fiaival. Azokkal, akik hívek szövetségéhez.” (17–18)

Előesti imádság