Február 11., szombat

90 (89). zsoltár – Uram, te voltál menedékünk nemzedékről nemzedékre
 
2 Mielőtt a hegyek kiemelkedtek,
mielőtt a föld és a világ kialakult.
Isten, te öröktől fogva vagy, s örökké!
3 Te a halandót ismét porrá teszed.
Így szólsz: „Emberek fiai, térjetek oda vissza!”
4 Mert ezer év előtted annyi,
mint a tegnapi nap, amely elmúlt.
Vagy annyi, mint egy éjjeli őrállás.
5 Hamar elragadod őket,
olyanok, mint a reggeli álom,
mint a sarjadó fű:
6 reggel kihajt, kizöldül,
estére lekaszálják és elszárad.
12 Taníts meg számba venni napjainkat,
hogy eljussunk a szív bölcsességére!
13 Fordulj felénk újra, Uram! Miért késel oly soká?
Légy irgalmas szolgáidhoz!

A zsoltár az időről és az életről szóló elmélkedéssel kezdődik. Törékenységünk és végességünk tudatában élve bölcsességre tehetünk szert: „Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!” (12) – mondjuk a zsoltáros szavaival. „Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt” (4) – világít rá felszínességünkre a szentíró.  Az Úr jellemzője ez a stabilitás és biztonság, nem a mienk. Ő a mi erőnk, akire életünket építhetjük. „Mielőtt a hegyek kiemelkedtek, mielőtt a föld és a világ kialakult, Isten, te öröktől fogva vagy” – mondja a zsoltáros (2). Mindenben az Úrtól függünk. A zsoltáros az ő kezére bíz minket: „Te a halandót ismét porrá teszed” (3). Mind olyanok vagyunk, „mint a reggeli álom, mint a sarjadó fű: reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad” (5–6). Sirák fiának könyvében is ezt olvassuk: „Mint a levélrügy a zöldülő fán: az egyik elhervad, a másik fejlődik, ilyen a húsból s vérből való népség: amikor az egyik meghal, születik a másik.” (Sir 14,18). Isten ideje szilárd, mint a szikla, örökké tart; az ember ideje csak egy lehelet: „Éveink véget érnek, mint egy sóhajtás” (9b). Mintha Jób szavait hallanánk: „Napjaim futárnál gyorsabban szaladnak, elsiklanak gyorsan, akár a nádcsónak, vagy mint a sas, mikor lecsap a zsákmányra” (Jób 9, 25–26). S ráadásul az ember ideje gyakran boldogtalan is. Hányszor igyekszünk feladatokkal és dolgokkal kitölteni időnket, hogy elűzzük ürességét és aggasztó voltát! Azután meg talán úgy érezzük, hogy ez felesleges fáradság: „Éveink száma legföljebb hetven, s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig. Ebből is a legtöbb betegség, hiú fáradozás; gyorsan elszállnak, hamar végük szakad” (10) – énekli a zsoltáros. Majd arra hív, hogy ismerjük fel gyengeségeinket és bűnünket. Ezt az imádságot adja ajkunkra: „Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!” (12) Az ember az élet mulandóságával és rohanásával szembesülve megtanulja megbecsülni annak értékét, és megtanul bölcs szívvel élni. Az idő rövid és az élet törékeny. Csak úgy tehetjük szilárddá törékeny létünket, ha rábízzuk Istenre. A keresztények számára Jézus világította meg ezt a dimenziót. Az élet rövidsége és a halál elkerülhetetlensége mindenesetre nem döntik csüggedésbe a zsoltárost. Tudja, hogy az élet mindig ajándék, ezért így imádkozik: „Az Úr jósága virrasszon felettünk” (17). A ’jóság’ kifejezés, amelyet a hívő életére kér, a héberben szépséget, kedvességet, gyönyörűséget, édességet jelent. Igen, Isten a mi törékeny létünket választotta ki, hogy általa megmutassa a világnak az ő szépségét, kedvességét, édességét.

Előesti imádság