Február 15., szerda



116 (115). zsoltár – A hála áldozatát mutatom be neked, Uram
Imádság a szentekkel
12 Mivel viszonozzam az Úrnak
mindazt, amit velem cselekedett?
13 Veszem az üdvösség kelyhét,
és segítségül hívom az Úr nevét.
14 Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat
egész népe előtt.
15 Az Úr szemében drága dolog
szentjeinek halála.
16 Uram, a te szolgád vagyok,
szolgád vagyok, szolgálódnak fia.
Te oldottad meg bilincseimet,
17 dicsőítő áldozatot mutatok be neked.
Segítségül hívom az Úr nevét.
18 Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat
egész népe előtt.
19 Az Úr házának udvarában,
a te szívedben, Jeruzsálem!

A 116. zsoltár, amelynek a liturgia ma a második részét adja ajkunkra, hálaadó imádság, a hívő ember hálaimája Istennek, azokért a javakért, amelyekben részesült. A zsoltár az Úr iránti szeretet és bizalom megvallásával kezdődik, amiért az Úr mindig meghallgatta a hívő ember imádságát, főleg a veszély idején: „Szeretem az Urat, mert meghallgatta könyörgésem szavát” (1). A zsoltárok között egyedül itt fordul elő ehhez hasonló kifejezés. A zsoltáros érzékeltetni akarja, mennyire szereti az Urat, aki megszabadította a gonosztól, és az őt fenyegető szorongattatásból. Ez a hálaima, úgy tűnik, a templomi szertartás keretében, az egybegyűlt közösség színe előtt hangzik el. Az Úr ily nagylelkű ajándéka láttán a hívő – nagyon helyesen – elgondolkodik, hogyan tudná megköszönni azt az Úrnak: „Mivel viszonozzam az Úrnak mindazt, amit velem cselekedett?” (12) Minden hívőnek fel kellene tennie magának ezt a kérdést. Hogyan köszönhetjük meg kellőképpen az Úrnak mindazt, amit velünk cselekedett? A Szentírás emlékezetünkbe idézi, hogy az Úr már az előtt szeret és oltalmaz minket, hogy mi megkérnénk erre – hiszen szeretete végtelenül nagyobb a mienknél, végtelenül nagylelkübb, mint amire mi egyáltalán képesek lennénk. Valójában mi nem tudjuk kellőképpen megköszönni az Úr jótéteményeit. A zsoltáros – talán éppen az Úrtól való távolság tudatában – imádságát a templomban egybegyűlt közösség keretei közé állítja, és hálaadását rábízza az Urat dicsőítő nép liturgikus gesztusaira. Így szól: „Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét. Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat egész népe előtt.” (13–14) Azután pedig, mintha csak az Úr népéhez való tartozását akarná hangsúlyozni, hozzáteszi, hogy fogadalmait „az Úr házának udvarában, a te szívedben” tölti be, „Jeruzsálem!” (18–19). A keresztény szenthagyomány e szavakat és a kehely felmutatását az Eucharisztiára vonatkoztatva beemelte az Úr iránti hálaadás legmagasztosabb mozzanatába: amikor Jézus maga ajánlja fel önmagát abban a kehelyben az Atyának, a mi üdvösségünkért. A zsoltáros segít, hogy mi is beleilleszkedjünk a testvérek, nővérek közösségébe, hogy hálát adjunk az Úrnak mindazért, amit velünk tett. Ő szeretett minket elsőként, így mutatva meg irántunk való hatalmas, szenvedélyes szeretetét. Boldogok vagyunk, ha felismerjük ezt a szeretetet, és hagyjuk, hogy megérintse szívünket. Ő soha nem hagy el minket, halálunk idején sem, mert „az Úr szemében drága dolog szentjeinek halála” (15). Nemcsak életünk, de halálunk is annak az Istennek a kezében van, aki szeret minket.
Imádság a szentekkel