32
(31). zsoltár – Vigadjatok az Úrban, igazak, és örüljetek!
1 Boldog,
akinek a bűne megbocsátva,
akinek be van födve gonoszsága.
akinek be van födve gonoszsága.
2 Boldog
az ember, akinek az Úr nem tartja számon vétkét,
akinek lelkében nem lakik álnokság.
akinek lelkében nem lakik álnokság.
5
Megvallottam neked bűnömet,
nem rejtegettem tovább vétkemet.
Így szóltam: „Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat!”
S te eltörölted adósságom, megbocsátottad bűnömet.
nem rejtegettem tovább vétkemet.
Így szóltam: „Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat!”
S te eltörölted adósságom, megbocsátottad bűnömet.
6 Ezért
imádkozzék hozzád minden igaz,
a szorongattatás idején!
Hiába tör be a vizek áradata,
nem éri el.
a szorongattatás idején!
Hiába tör be a vizek áradata,
nem éri el.
7 Te vagy
menedékem, megmentesz a félelemtől,
s körülveszel a szabadulás dalaival.
s körülveszel a szabadulás dalaival.
8
Értelmet adok neked, megtanítalak az útra, amelyen járnod kell.
Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik.
Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik.
A
liturgia újból a 32. zsoltárt ajánlja olvasásra és Sirák fia
könyvéhez kapcsolja, amely arra hívja a bűnöst, hogy térjen meg
Istenhez. „Térj meg az Úrhoz, és hagyj fel a bűnnel, esedezz az
Úrhoz, s többé ne bántsd meg. Térj a Fölségeshez, hagyd a
törvénysértést, gyűlölj mindenféle utálatos dolgot.”
(17,25–26). A zsoltáros annak a bűnösnek az örömét énekli meg,
aki megbocsátást nyert. A szöveg három igével határozza meg a
megbocsátást. A bűn meg van bocsátva, szó szerint el van véve. A bűnt, amely olyan volt, mint egy nagy teher, amit a vállunkon cipeltünk, Isten elvette. Sőt. A bűn be van fedve, vagyis Isten elrejti azt a saját és a mi szemünk elől is. Ez pedig gyakorlatilag a bűn eltörlését jelenti. Szent Ambrus ekképp ír
erről: „A befedni a bűnt kifejezés arra vonatkozik, aki
megbocsátást nyert, mert Isten teljesen eltörli a bűnt és úgy
tekint rá, mintha az sosem létezett volna.” Végül a bűn nincs
számon tartva, vagyis nem szerepel a bűnös tetteinek a listáján.
Izaiás próféta azt írja: „Ha olyanok volnának is bűneitek,
mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó.” (Izaiás 1,18). A
zsoltáros szembehelyezi annak az embernek az örömét, aki
megnyitja szívét Isten előtt és részesül a megbocsátásban
annak a gyötrelmével, aki befelé fordul, és nem bízza magát az
Úrra. „Ameddig hallgattam – írja a zsoltáros –, velőmig
sorvadoztam, sóhajtozásomnak nem volt vége. Kezed súlyosan rám
nehezedett nappal és éjjel, szívem olyan volt, mint a föld a tűző
napon.” Hallgatását hangsúlyozva („amíg hallgattam”) a zsoltáros arra az ösztönös
viselkedésünkre emlékeztet, ami mindannyiunkban megvan, hogy
elrejtsük bűnünket Isten elől, a többiek elől és saját magunk
elől is, azt gondolván, hogy ezzel megszépíthetjük, vagy akár el is tűntethetjük azt. Valójában azonban a bűnt nem
lehet eltüntetni, hanem megbocsátást kell nyernie, el kell, hogy töröljék. Úgy
tenni, mint ha nem látnánk, vagy ami még rosszabb: igazolást keresni rá azt jelenti, hogy megmaradunk a hazugságban. A hazugságtól
rosszul érezzük magunkat, nyomaszt, bebörtönöz minket,
kiszárítja a lelket, ahogyan a zsoltáros mondja: „szívem olyan,
mint a föld a tűző napon”. Így már megérthetjük
azt a kapcsolatot, amelyet a zsoltáros hangsúlyoz a bűn és a
betegség, valamint a bűn és a velünk történő rossz dolgok
között. A zsoltáros azt mondja, hogy a bűn nem egy elvont, üres
dolog, hanem épp ellenkezőleg, befolyásolja az életünket,
meghatározza a viselkedésünket, bebörtönzi a szívünket. Ezért
nem léphetünk túl rajta anélkül, hogy valóban megváltoztatnánk
a szívünket. A zsoltáros, aki mindezt megértette, úgy dönt,
hogy megvallja Istennek a bűnét: „De akkor megvallottam neked
bűnömet, nem rejtegettem tovább vétkemet.” Ha a hazugság
elszárít, az őszinteség Isten előtt újjáéleszt: nem kell
többé tettetni magad sem Isten sem mások előtt, hanem szabad
leszel. Nem megalázó dolog beismerni bűnünket és megvallani azt Istennek. Éppen ellenkezőleg: igaz cselekedet. Nem vesz el méltóságunkból, hanem fölemel. Megbocsátást kérni nem rideg
megalázkodás, sem méltóságunk kisebbítése, hanem éppen
ellenkezőleg, azt jelenti, hogy olyan Atyának ismerjük el az Urat, aki megérti gyermekeinek törékenységét, esendőségét, és nagylelkűen megbocsát. „Így szóltam: Az
Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat. És te megbocsátottad
bűnömet.” Egy ókori keresztény tudós, Cassiodorus azt írja:
„Olvassuk figyelmesen ezt a zsoltárt és érezzünk lelkiismeret
furdalást a szívünkben; melyik más zsoltáron is elmélkedhetnénk figyelmesebben, mint azon, amelyikben egy ilyen bíró bocsátja meg
bűneinket?” A zsoltárnak abban áll a különlegessége és az
egyedisége, ami a többi bűnbánó zsoltártól megkülönbözteti,
hogy itt az Úr ígér irgalmat és örömet. A zsoltáros, aki
megtapasztalta a bűnt és annak következményét, a hazug és szomorú életet,
a megbocsátás által visszanyeri szabadságát. Ezért kezdetektől így
kiált: „Boldog, akinek a bűne megbocsátva, akinek be van födve
gonoszsága. Boldog az az ember, akinek lelkében nem lakik
álnokság!”
Imádság
a szegényekért