Február 13., hétfő

50 (49). zsoltár: Dicséretet mutass be áldozatul Istennek 
1 Szól az Úr, az istenek Istene,
és szólítja a földet napkelettől napnyugatig,
8 Nem áldozataidért perelek veled,
hisz égő áldozataid folyton előttem vannak.
16 A bűnöshöz azonban így szól az Isten:
„Miért beszélsz te parancsolataimról,
s miért veszed szádra szövetségemet?
17 Hiszen te gyűlölöd a fegyelmet,
és hátad mögé veted szavaimat.
20 Leültél és testvéred ellen beszéltél,
és gáncsot vetettél anyád fia elé.
21 Így cselekedtél, és én hallgassak?
Azt hitted, hogy olyan vagyok, mint te?
Pedig perbeszállok veled és mindezt felhozom ellened.”



A zsoltáros elképzeli Istent, ahogy felszólal egy összejövetelen, talán a templomban, mert olyan mondanivalója van, amit nem tarthat meg magának. Olyan viselkedést lát, amit nem tud már elviselni. Így ír a zsoltáros: „Szól az Úr, az istenek Istene, és szólítja a földet napkelettől napnyugatig” (1), majd később: „Halljad én népem, hadd beszéljek, hadd tegyek bizonyságot ellened: én Isten, a te Istened vagyok” (7). Isten két dolgot nem tud elviselni népe magatartásában, amelyek annyira sértik őt. Az első az olyan istentisztelet, amely nem szívből jön: „Nem tulkot akarok elvenni házadból, sem kecskebakot a nyájadból. Mert enyém az erdő minden vadja, az állatok ezrei a hegyekben. Ha éheznék, nem kellene neked szólnom, mert enyém a földkerekség, s mindaz ami betölti” (9–10). Az Úr, aki ingyen, önzetlenül szereti népét, nem tűri, hogy szertartásokkal és áldozatokkal próbálják őt megvásárolni. Az Úr gyermekei szeretetét akarja, és ezért megismétli: „Én Isten, a te Istened vagyok” (7). Tőle mi csak kaphatunk, nincsen szüksége semmire, amit mi adhatnánk. Elfogadnunk kell, nem adnunk; függenünk tőle, nem megfizetnünk; engedelmeskednünk, nem követelőznünk. A hódolat helyes formája ezért az Úr dicsőítése (14. vers), segítségül hívni őt a szorongatottságban és tisztelni életünk minden napján, ahogy Pál apostol is javasolja majd a Rómaiakhoz írt levélben (12, 1–2). A másik magatartás, amelyet Isten nem tűr el, az, ha valaki szavaival megvallja hitét, de aztán életével rácáfol szavaira. A zsoltáros szigorú ez utóbbi ellentmondással kapcsolatban. Kimondja, hogy a szavak és a tettek közötti távolság nem egyszerűen kicsinyhitűség kérdése, hanem igazi gazságot takar: „Miért beszélsz te parancsolataimról…? hiszen te gyűlölöd a fegyelmet, és hátad mögé veted szavaimat.” (16–17) Betarthatunk szabályokat és elvégezhetünk szertartásokat úgy, hogy közben szívünk alapvetően tagadja meg azokat: ez az a kísértés, hogy megjátsszuk magunkat Isten előtt, ahelyett, hogy alázattal elfogadnánk, hogy tőle és az ő szeretetétől függünk. Hasonlóképpen, lehet az Úr dicséretét énekelni, ismerni parancsait, de aztán az életben ellentmondani azoknak (16–21). Ebből a viselkedésből nem egyszerűen a jóakarat hiányzik, hanem Isten mélységes félreértelmezéséről van szó, akit olyan úrnak gondolunk, akinek kedvére vannak a dicséretek, de közömbösek számára az emberek közötti viszonyok. Isten hatalmát azonban azokból a tettekből lehet felismerni, melyek hívő szívből fakadnak. Az evangéliumi tanítás feleleveníti majd ezt a gondolatot, és Jézus tanítványainak ismertetőjelévé teszi. Gyökerei Isten szívéből erednek. Az Úr ugyanis jelzi, milyen távol áll tőle ez a magatartás: „Azt hitted, hogy olyan vagyok, mint te?” (21).
Imádáság a szegényekért