Andrea Santoro római pap emlékezete, akit a törökországi
Trabzonban gyilkoltak meg 2006-ban.
Iz 58,7–10; Zsolt 111; 1Kor 2,1–5; Mt 5,13–16.
Jézus közvetlenül a
nyolc boldogság evangéliumát követően azt mondja a tanítványoknak, hogy ők a
föld sója és a világ világossága. Még az evangélium hirdetésének kezdeténél
vagyunk, és a tanítványok kétségtelenül nem dicsekedhetnek azzal, hogy a „nyolc
boldogság embereinek” példájaként élnének. Nem csoda hát, hogy túlzónak érzik
ezeket a szavakat, ahogyan mi is. Jézus mégis ezt mondja: „Ha a só ízét veszti,
vajon mivel sózzák meg?” Jézus a felelősségre figyelmeztet, kihívást intéz
hozzájuk, mintha ezt mondaná: „Csak ti vagytok nekem, hogy hirdessem az
evangéliumot”. Más megfogalmazásban így hangzana: Ha kevesebbet munkálkodtok,
ha viselkedésetek sótlan és ízetlen, nincs más segítségem az evangélium
hirdetéséhez. Ez történik, ha az égő lámpást a véka alá teszik (a vékát lefelé
fordítva olykor polcnak is használták). Ebben az esetben sincs segítség,
sötétben maradunk.
Mindez nemcsak akkor volt igaz, hanem ugyanúgy érvényes ma
is. Soha nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a szerepet, hogy a föld sójának
és a világ világosságának kell lennünk. Jól tudjuk mindannyian, amikor ezeket a
szavakat halljuk, hogy szegény, egyszerű emberek vagyunk csak. Valóban kevesek vagyunk a
ránk bízott feladathoz és a múlt vasárnap hallott nyolc boldogsághoz képest.
Hogyan lehetünk só és világosság? Nem vagyunk mindannyian elégtelen eszközök
ehhez? Péter apostol egyszer ezt mondja, miután felismeri Jézust: „Uram, menj
el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” Ezt a mondatot mindannyian kimondhatnánk,
sőt, ki kellene mondanunk: túlságosan ritkán ejtjük ki a szánkon. Mindannyian
jónak tartjuk magunkat. És nem őszinte alázatból ragaszkodunk ahhoz, hogy mi
bizony szegények vagyunk, hanem inkább azért, mert elutasítjuk a feladatot, nem
akarunk világítani, nem akarunk a föld sója lenni, még ha meg is tehetnénk.
Vélt érdemtelenségünk pedig szép lassan passzivitássá, lustasággá és végül
elutasítássá változik. Máté evangéliuma mégis azt mondja, hogy só és világosság
vagyunk, még ha egyszerű emberek vagyunk is. Igaz, hogy nem magunktól leszünk
azzá, hanem csak akkor, ha egységben vagyunk a Názáreti Jézussal, az igazi
sóval és az igazi világossággal. János
evangélista így ír: „(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert
megvilágosít” (Jn 1,9). A világosság nem személyes adottságainkból fakad, mert
jó a természetünk, vagy erkölcsösek vagyunk. Pál apostol a korintusi
keresztényeknek írt levelében emlékeztet arra, hogy ő nem magasztos szavakkal
jelent meg közöttük: „Gyöngeségben, félelemben és nagy rettegésben voltam
nálatok”. A gyengeség, a félelem és a nagy rettegés ellenére mégis megvédi
küldetése becsületét: „Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus
Krisztusról, a megfeszítettről”. Az apostol gyöngesége nem homályosítja el az
üzenet világosságát, nem csökkenti az igehirdetés és a tanúságtétel erejét. Éppen
ellenkezőleg, ez az egyik pillére és ez adja meg értelmét: „hogy hitetek ne emberek
bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék”.
Ezek a szavak óriási megszabadító erőt hordoznak. Jézus
tanítványai az emberek általános viselkedésével ellentétben nincsenek arra ítélve,
hogy Isten előtt elrejtsék gyöngeségüket és nyomorúságukat. Ez a gyengeség nem
ássa alá Isten hatalmát, nem sodorja válságba, nem fojtja el erejét, hanem
inkább felmagasztalja, ha befogadjuk. Vigyázzunk tehát, hogy ne keverjük össze
a gyengeséget a lustasággal, a szegénységet a fösvénységgel. Tudatában vagyunk
annak, hogy „ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt
Istennek tulajdonítsuk és ne önmagunknak” (2Kor 4,7). Isten az első, aki nem
szégyenkezik a gyöngeségünk miatt. Az ő világosságát nem oltja ki a mi
sötétségünk. Az evangélium részéről semmi megvetés nem éri az embert. Az Úr részéről nincs semmiféle
ellenszenv, nem véletlenül hívják „az emberek barátjának”. Pál hozzáfűzi: „aki
dicsekszik, az Úrban dicsekedjék”. Soha nem dicsekedhetünk önmagunkkal. Isten
kegyelme, szeretete tündököl a mi gyöngeségünkben. Nem sajátíthatjuk ki
magunknak, nagyobb nálunk és nem hagy magunkra minket. Az evangélium
hozzáteszi: „Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy
jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!”. Azért kapjuk ezt a
meghívást az Úrtól, hogy az evangéliumért tevékenykedjünk. A próféta
elmagyarázza mit jelent ez: „törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó
szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől
ne zárkózz el!” Az Úr szeretete és fénye ez, hatalmas szeretet, amely kitágítja
szívünk falait. Elsősorban a szegények és a gyöngék felé irányul, ugyanakkor
nem feledkezik meg arról sem, aki a közelében van. Hozzáteszi még a próféta:
„akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre
változik”.
Imádság az Úr napján
